Hetilap kereső

Bölcs István írása

1968 a diáklázadásokat produkáló Párizs és az emberarcú szocializmus létrehozásával kísérletező Prága esztendeje.

A baloldali terrorista Baader– Meinhof-csoport, azaz a Rote-Armee-Fraktion (RAF) harcosai nem a proletárok közül jöttek. Többségük a középosztályból kiábrándult burzsoá lázadó, aki nemcsak „a papa moziját” tagadta meg, de az életformáját, ideológiáját, erkölcsét is. Mégpedig annak tudatában, abban a hiszemben, hogy amit ők akarnak, az magasabb rendű. Szentháromságuk az eszmében: Marx, Mao és Marcuse.

Mértékadó alakjaik a gyakorlati politizálásban a kubai Che és a vietnami Ho apó.

A terroristák úgy vélték: ha erőszakos cselekményeket hajtanak végre (robbantanak, bankot rabolnak), azzal erőszakos válaszcsapást váltanak ki, azaz láthatóvá teszik mindenki számára az „állami terrort”. Ez pedig forradalmasítja az alul lévőket, és végül összeomlik a rendszer. (Bolsevik romantika.)

A német városi gerillák szövetségesei: az Itáliában robbantgató Vörös Brigádok, az 1972-es olimpiára rátörő palesztin Fekete Szeptember rohamcsoport, valamint a gépeltérítésekben utazó Japán Vörös Hadsereg arctalan katonái.

A film (Uli Edel rendezése) hozzásegít bennünket, hogy fakuló hajdani emlékeinket összefüggésekbe rendezzük, hogy végiggondoljuk az akármilyen irányú terror értelmetlenségét, a vakhit és gyűlölet pusztításait, a megemésztetlen politikai szlogenek kártékonyságát, az ölés és a halál otrombaságát, a pisztolylövésekben realizálódó női egyenjogúság tragédiáit, az erőszak elszabadulásának folyamatait.

A mű nem hozza nézőit könnyű helyzetbe. Nehéz bármelyik oldalhoz is hozzákötni rokonszenvünket, hisz lázadók/védők egyaránt elfogadhatatlannak mutatkoznak. Így aztán marad egy látleletnyi kronológia és egy didaktikus történelmi lecke.