Hetilap kereső

Herskovits Eszter írása

Visszalapozunk a rendszerváltás esztendejére. A 168 Óra munkatársai és állandó szerzőink mellett írásra kértük vagy megszólaltatjuk a magyar közélet húsz évvel ezelőtti szereplőit, elemzőit, emlékezőit, külföldi tanúit is.

Filmesztéta, író–forgatókönyvíró, a New York-i Egyetem professor emeritusa, akit még 1976-ban „tanácsolt el” a hatalom Magyarországról. Azt mondja, igazi győztesként távozhatott. Visszatérésre viszont sosem gondolt. Amerikában érte őt a kelet-európai rendszerváltás is. HERSKOVITS ESZTER interjúja.

Mielőtt 1976-ban „eltanácsolták” az országból, főszerkesztője volt a legendás Filmkultúrának: az akkori kulturális élet egyik legprogresszívebb szellemi műhelyét gyanakodva figyelte a hatalom. Aztán a lapban ’73-ban körinterjút készítettek, amelyben rendezők – Fábri Zoltán, Makk Károly, Kósa Ferenc – önálló alkotóstúdiókat sürgettek. A filmfőigazgató felháborodott, letiltotta a cikket, ám ön nem volt hajlandó kivenni az írást a lapból. Ez adta az ürügyet, hogy fölmentsék. Menesztették a filmgyárból is, ahol dramaturg volt, sőt azt is megtiltották, hogy tanítson.

Eltanácsolásom előtt persze több „incidens” is ért: házkutatás, lehallgatások, beidézések – hogy csak néhányat említsek. Ám még így is csupán feltételekkel egyeztem bele, hogy elhagyjam az országot. Ragaszkodtam ahhoz, hogy rendes útlevéllel utazzam, nem a „visszatérésre nem jogosult” okmánnyal. Miután ezt elértem, győztesként távozhattam. De mindez régen volt, nem érdemes rá túl sok szót pazarolni.

Még csak annyit: volt, aki ön mellé állt?

Sokan felháborodtak az elbocsátásomon. De hol és hogyan lehetett volna kiállni akkoriban valami vagy valaki mellett? Mégis voltak – főleg az egykori tanítványaim –, akik erkölcsileg teljes szívvel támogattak.

Többször is mondta: „Mindaz vagyok, amit elveszítettem. Egy hivatásos túlélő.” Vonatkozik ez azokra az időkre is?

Minden korra vonatkozik. A túlélő veszteségeivel a hátizsákjában utazik. És közben rádöbben: néha nem árt mindent újrakezdeni. Ezt vallom azóta is, hogy először „országot váltottam”. A külföldi tanítások, publikációk, a munkám révén szerzett új kapcsolatok mind engem gazdagítanak. Mindemellett nyelveket, új viszonyokat, szokásokat, szemléletet tanultam. Rá kellett jönnöm, mennyire szűkösek az ismereteim, az egész látásmódom. Ha úgy tetszik: milyen szűk az a bizonyos horizont, amelyen belül olyan magabiztosan szorongtunk Magyarországon.

Egyik esszéjében írta: „A hatalom azt mondta: csak semmi nyíltság, egyenes beszéd, és akkor tárgyalhatunk. A művész azt mondta: jó, majd elrejtem metaforák erdejébe, de akkor ne kiabálj áthallásról, mert én is csak a közvetett nyelvet beszélem. Ha nem nevezhetem nevükön a dolgokat, neked sincs jogod azt tenni.” Ez azt is jelzi: a kelet-európai rendszerváltások történetében a filmművészetnek voltaképp „előőrs” szerepe volt?

Inkább úgy mondanám: a filmművészetnek mindenképp kulcsszerep jutott a rendszerváltásban, miközben igazi, maradandó művészi értékeket közvetített. A művészet és a hanyatlásban lévő rezsim valóságos csatát vívott, és ebben a küzdelemben a hatalom maradt alul.

Miután elhagyta az országot, tanított filmesztétikát Kaliforniában, Párizsban, Jeruzsálemben, Rómában is. A nyolcvanas évek elejétől New Yorkban telepedett le. Felteszem, azért közben sem szűnt meg a kapcsolata az itthoni alkotókkal, gondolkodókkal.

Nagyon is érdekelt, mi történik Magyarországon. A nyolcvanas években Soros-ösztöndíjjal sorra jöttek New Yorkba régi barátaim, a „demokratikus ellenzék” tagjai, miként azóta hivatalosan nevezik ezt a kört. Nálam is gyakran ültünk össze „világmegváltó beszélgetésekre”. Mindannyiunkat az foglalkoztatott: merre, hogyan tovább. Aztán valamikor az évtized vége felé – ekkor már érezhető volt a változások előszele – meghívást kaptam a magyar filmszemlére. De csak hosszas tépelődés után fogadtam el az invitálást.

Miért hezitált?

Nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha kegyet gyakorolnának irántam. Nyilvános szereplésre sem törekedtem, csak „megfigyelőként” vettem részt azon a szemlén. A vasfüggöny és a berlini fal lebontását már New Yorkban éltem meg. Mit mondjak, megrendítő volt. Csakhogy egyedül maradtam az óriási belső felindultságommal. Ledőlt a fal, megtörtént a „csodálatos áttörés”, aztán másnap bementem az egyetemre, ahol azzal szembesültem: szinte egyedül én vagyok képes átélni az esemény drámaiságát. Noha kollégáim és növendékeim is érdeklődtek a történtekről, ők inkább csak a „szenzációt” érzékelték belőle.

Majd a rendszerváltás után hosszabb időre is hazatért. Nem próbálták rávenni, hogy ellenzéki múltja miatt csatlakozzon valamelyik új politikai kezdeményezéshez?

Nem. Egyik párt sem környékezett meg. Úgyis tudták, nem volna értelme. Hiszen világossá tettem, hogy nem szeretnék végleg visszatérni, hazatelepülni.

Pedig azt is megélhette volna „győzelemként”.

Másként látom: az ember ne menjen újra férjhez ahhoz, akitől egyszer már elvált. Amúgy a hazatérésem sem volt különösebben drámai. Csak a régi barátokkal való együttlét hozta meg a „hazatalálás” örömét. S nem utolsósorban az, hogy annyi év tiltása után végre itthon is kiadták a könyveimet, megjelentették az írásaimat. 1995-ben pedig Balázs Béla-díjat kaptam. Mint utólag kiderült, egyszer már odaítélték nekem, de akkor visszavonták. Ez kicsit zavarba ejtő volt.

Először 1990-ben adott hosszabb interjút idehaza. Azt mondta: a dialógus „kísérlet dolga”, s reméli, szabadabb lesz a párbeszéd. Nemcsak a filmekre értette ezt, hanem a politikára is. A mai magyar közállapotokat tekintve: sikerült a „kísérlet”?

Végül is mondhatom: „Én nem ilyennek képzeltem a rendet!” Mert az az igazság, hogy nem értem eléggé a magyar közállapotokat: olyan irracionálisan maradinak tetszenek. Szerencsére csak távolról érzékelem, ám annál mélyebb szégyenérzéssel a gyűlöletbeszéd megnyilvánulásait, a kicsinyes, személyeskedő párbajt. Mintha a hatalomhoz való erőszakos ragaszkodás lenne a társadalom éltető ereje! Ha pedig tágabban nézem: megdöbbentő, mennyire szívósan kitartó a régi, korszerűtlen, konzervatív szellem uralma világszerte. Ugyanakkor ne felejtsük el: a – szerintem – mérhetetlenül kártékony Bush-éra is véget ért. Úgy tűnik, mégis van értelme tiltakozni, jobbat akarni – legyen szó Amerikáról, Európáról vagy akár Magyarországról. Kérdés persze, mennyi erőfeszítés és idő kell hozzá.