A gyémánt fekete világa tárja fel titkait

Egy kicsit irigylem Tom Zoellnert, a San Francisco Chronicle újságíróját. Na nem azért, mert ilyen pompás könyvet írt (olvasóként az ilyesmi csak örömmel tölt el, és kollegiális irigység sincs a szívemben, hisz elvileg mindannyiunk előtt ott a lehetőség: írni egy pompás könyvet), hanem azokért a körülményekért, ahogyan tehette.

Sok szomorú szó esik manapság a hazai sajtóban az oknyomozó újságírás fájó hiányáról, s e szavaknak bizony igazuk van.

S amikor az okokról beszélünk, joggal esik szó a felkészületlenségről, az elszántság és a bátorság hiányáról meg effélékről. De azért megnézném lassítva azt a jelenetet, amikor egy magyar újságíró besétálna a főnökéhez, és azt mondaná: „Főnök, írnék egy sorozatot a gyémántbizniszről. Beutaznám a földet, feltárnám a gyémánt útját a bányáktól az elosztókon és a csiszolókon át a kereskedőkön keresztül a vásárlókig. Felfedném a titkokat, magyarázatokat keresnék a miértekre.”

Mire a főnök így válaszolna: „Remek ötlet, édes fiam. Mire volna szükséged?”
„Másfél év szabadságra és néhány százezer dollárra.”

„Megadom!” – rikkantana a főnök, és útjára bocsátaná beosztottját.
Ugye, önök sem tartják ezt életszerűnek?

Persze Tom Zoellner érdemeiből ez mit sem von le. Õ igazán magas szinten élt ezzel a lehetőséggel. Tényleg bejárta a föld minden pontját Kanadától Ausztrálián, Japánon, Indián át Dél-Afrikáig, sok száz interjút készített, nyomozott és nyomoztatott, míg végül megrajzolhatta magának (és nekünk) a gyémántüzlet teljes világát. Tudjuk már, miért olyan kevés a gyémánt, amikor pedig sok, megértettük, hogyan manipulálja egy rejtélyes dél-afrikai cég (az alapítójáról nevezték el egykor Rhodesiát) az árakat és hogyan vesz rá egész országokat (Japán), hogy eljegyzési gyémántokat vásároljon, meg azt is, mit vásárolt Jonas Sawimbi egykor az angolai véres gyémántokért.

Hogy mire képes egy szívtelen kő.