Hetilap kereső

Sipos Balázs írása

Kilencszáznegyvenhárom tavaszán, Magyarországon a miniszterelnökségi sajtófőnök bosszankodni volt kénytelen. Azon mérgelődött, megint mivel foglalkoznak a lapok: hogy már sokadszor a Karády Katalin rajongói körökről tudósítanak, miközben egyfelől ott van ugye a háború, másfelől itt a haza (veszélyben), és mindemögött meg ködlik a bolsevizmus. És azt sem értette, hogy a zsurnálok miként csinálhatnak fölhajtást egy ilyen jelentéktelen nő miatt.

A miniszterelnökség sajtófőnöke természetesen nem látta Karádyt. Nem látta sem filmen, sem színpadon, sem az életben. Sem álmában. Sem vágyaiban.

A szerkesztő urak viszont, akik e szemrehányást hallgatni voltak kénytelenek, ismerték. Látni ugyan ők se nagyon látták, de kedvtelve nézték, nézegették, csodálták.

Ahogy lenni szokott, legelőbb a sajtófőnök tűnt el. (Neve van, de nem lényeges.) A bolsevizmusról most nem nyilatkoznék. Karády viszont élt, él és élni fog. Most éppen Szalóki Ági idézi a „Karády- dalokat”.

Megidézi egyfelől Karádyt, másfelől a dalait, és mindemögött megmutatja saját magát. Az egyik pillanatban ezt teszi.
A másikban azonban elsöpri Karádyt, és a helyére lép. Mert nem csupán magához passzítja a dalokat, hanem megéli és átformálja őket. Mert sokkal jobb énekes és legalább olyan nagy játékos. (Sőt, talán nagyobb színész, mert nem egyetlen szerepet variálgat.) Mert ma talán tőle hihető, hogy égve dobták el, és élete, mint egy hamvadó cigarettavégé.

Ez persze túlzás. Távolabbról nézve blődség. Ilyenkor azonban Karádyra gondolhatunk, és arra: itt csupán őt idézik.

És ha nem fedezzük föl az idézőjeleket, ha nem érezzük a távolságtartást, az a mi hibánk lehet. Azután meg úgyis fölhangzik, hogy nincs kegyelem, nincs kegyelem, és ettől megnyugszunk.