Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Alfons Muchának mindenről a nők jutnak eszébe. A tavaszról és őszről, a hajnalról és alkonyról, a pipacsról és szegfűről, a pezsgőről és a cigarettapapírról, a cseh nemzetről és a szlávság géniuszáról.

Méghozzá jószerivel mindig ugyanaz a nő: ez az egyszerre ábrándos és élveteg, merengő és vágyakkal teli, titokzatos és nyílt, bájait rejtő és kitáró fiatal nő, akinek hosszú haja van, és szerelmes tekintete – őt rajzolja ezer alakban a szecesszió világhírű cseh mestere, őt öleli körbe a múlt századforduló divatos relikviáival, a növényekkel, virágokkal, játékos, élő betűkkel. (Nem is ez a pontos kifejezés, hogy körbeöleli, hiszen itt kölcsönös, indázó ölelkezés folyik, a női hajzuhatag liánokban és levelekben folytatódik, és viszont, a betűk fontos részei a kompozíciónak, amely egyszerre szétfolyó és mértani pontosságú.) És akkor még nem beszéltünk a színekről; azok is női színek mind: óarany és kárminvörös, türkiz és búzakék.

Varázslatos, na.

Mucha (saját bevallása szerint) komoly küzdelmet folytatott azért, hogy fiatalon megtalált stílusa ne váljék üres rutinná. Nehéz azonban egy ilyen impulzív természetnek ellene állni, még ha a miénk is. Bár a pasztellek és rajzok mutatnak némi (játékos, kísérletező) eltérést, nem véletlen, hogy a művész melléktermékeknek tekintette és életében soha ki nem állította őket. Egy vállalt Mucha-kép egyetlen pillantásra felismerhető, szülessék a tizenkilencedik század végén Párizsban, a huszadik elején Amerikában vagy közepén Prágában, s ábrázolja a gyomorkeserű démonát vagy a szlávság géniuszát, mindegy: rajta van a Mucha-ecset összetéveszthetetlen áruvédjegye.

Akárhogy is, megunhatatlan. Aki a Szépművészeti Múzeum kiállításán végigtekint a vázlatos életművön, s megnézte a fotókat meg a filmet is, csak azt sajnálja, hogy már véget ért.