Hetilap kereső

Bölcs István írása

Nagyigényű film. Az igény nagy, a megvalósítás csalódás.

Nézzük sorra! A 20. század divatja lett az időjáték, a „hol itt vagyok, hol ott”, előre-hátra rugózunk az időben, bonyolult, változó kaleidoszkópokban illesztjük össze a percdarabkákat igazi pillanatragasztóval, hogy aztán elkáprázzunk múlt s jövő egymásba játszásának trükkjén. (Jé!)

Az osztott vászon (képernyő) sem új kísérlet. A múlt század húszas éveiben Abel Gance Napóleon-filmjénél háromosztatú, szinkronizált rögzítést, vágást és vetítést alkalmazott. De megbukott vele. Néhány pályatárs még alkalmilag újra próbálkozott (tévében is), de nem véletlenül lett ez járatlan mellékcsapása a film történetének.

A megoldás itt sem működik. Zavar. A bűvész kezére figyelünk, nem a produkcióra.

Az ábrázolásban az egyidejű többhelyszínűség, a szimultanizmus egyik válfaja régen izgatta a művészeket. Ezért sűrített úgy, idősíkokat vagy látványvilágot egymásra az avantgárd képzőművészet, ezért írta meg Apollinaire az Ami van című verset, ezért Dos Passos a 42. szélességi fokot vagy a Manhattan transfert.

Mindez azonban csak járulék, forma, kísérlet. Amihez kellett volna egy jó történet, szellemes mondanivaló.

Amikor a férfi főhős egy infantilis, játékos éjszaka után azt mondja sóhajtva a New York-i taxisofőrnek, hogy boldognak lenni biz jó dolog, csak nehéz, rá kell jönnünk, hogy itt közhelyekkel törlik ki a szemünket. Osztott képmezőben. Időhancúr közepette.

(Rendezte Hans Canosa, játssza: Helena Bonham Carter és Aaron Eckhart.)