Hetilap kereső

Bölcs István írása

Ez nem az a Provence, amelynek csillogó kirakata, ékszere Cannes, a filmfesztiválok fővárosa (s amelynek tavalyi nyitódarabját, az akkor is dicsért Vakságot a múlt héten kezdték el vetíteni a hazai művészmozikban). Ennek a ráérős, csöndes falusi, majorsági vidéknek a dombjain-hegyein elandalodhatunk. (Két olyan tája van Európának, ahol egy épkézláb történet nyomban s szívet gyönyörködtetően működni kezd: Toscana és Provence.)

El is andalodhatnánk, ha nem szólalna meg a film komoran: családi feszültségek, infarktus által leterített apa, elbizonytalanodott anya és egymással alig szóba álló fiútestvérek története feszül be expozícióként az elbájoló kulisszába.

A cím után a francia vidékfilmek kedves esetlenségeit várjuk s képzeljük ide: csetlő-botló postásokat, szolidan kikapós szépasszonyokat, bolondos harangozót, ádáz kölyköket. Ahogy megszoktuk.

Ám a provence-i fűszeres ennél a modellnél karcosabbat vállal. A generációs különbség, a függetlenség és a kötelesség, a megélhetés és a szabadság, az őszinteség és a tapintat feszül össze, távol tartván magától mind az idill, mind a családi tűzfészek tradícióit.

A történet végül is – a csábító külsőségek ellenére – befelé fordul: nem a naplementék, a dombok és zöld vidékek lesznek a legfontosabbak. A road movie befelé vezet: a nagyvárost szerető, a szülőhelyétől elmenekülő fiú s a mellé kerülő lány megkapaszkodik-e itt, lesz-e ennivalójuk a kisöregeknek, akik maguk már nemigen tudnak eljárni az élelmiszerüzletbe, rá vannak szorulva a mozgóbolt szolgáltatásaira. (Ez a szociális szempont hirtelen, kicsit tán túl hirtelen is írja felül a makacs fiú önző elképzeléseit.)

A statisztéria helybeli és megmosolyogtatóan hiteles.

(Rendezte Eric Guirado.)