Hetilap kereső

Tóth Vali (London) írása

„Ő az a rút kiskacsa, akinek nem kellett hattyúvá változnia. Milliók álmait váltotta valóra, milliókét, akiket legyőzött annak a kultúrának a kegyetlensége, amely a látszat alapján ítél, és akik így beletörődtek, hogy életüket anélkül élik le, hogy tükörbe néznének” – írja Melanie Reid, a The Times kommentátora. Cikkének már a címe is sokatmondó: A tündérmesék csak ritkán végződnek ilyen szerencsésen. TÓTH VALI írása.

Vajon ki az, akit ilyen fantasztikus lelkesedéssel méltatnak, akinek bátorságát, integritását milliók elé állítják példaként, aki pillanatok alatt valóságos hőssé változott annak a tömegkultúrának a jóvoltából, amely ugyanígy percek alatt le is tudja taszítani a maga által kreált hősöket a globális médiakor piedesztáljáról?

Nos, nem katona, feltaláló, űrhajós vagy tudós az új kor brit népi hőse, hanem egy tehetségkutató valóságshow egyik felfedezettje.

A zsűri cinikus

Az egykori Ki mit tud? és a mai Megasztár brit testvére, a Britain’s Got Talent egyik elődöntőjén tűnt fel alig egy hónapja Susan Boyle. Másfél hónappal ezelőtt még senki nem hallott róla, ma pedig már elég a nevét kimondani, és mindenki lelkesedni kezd. Amikor a kis skóciai településről érkezett 47 éves munkanélküli nő őszes, fodrászt rég nem látott hajával, ducin, divatjamúlt ruhában kiállt az elődöntő kamerái elé, legfeljebb egy kabaréban lett volna esélye. A lesajnáló mosolyok, a fitymáló tekintetek és a zsűri égre emelt, „már megint egy elmebajos idiótát, önkritika nélküli jelöltet löktek ide” szemforgatása mind maga volt a tömény megalázás.

Talán csupán bátorság kellett hozzá – vagy csak a tapasztalatlanság naivitása –, mindenesetre Susan nem futott el, hanem énekelni kezdett.

A cinikus zsűrinek pedig a szó szoros értelmében tátva maradt a szája. A lesajnálást előbb a meghökkenés, majd álmélkodó csodálkozás, végül a fenntartás nélküli elismerés váltotta fel, mert a „trampli” versenyző torkából nem akármilyen hangok törtek elő. Volt olyan zsűritag, aki sírva fakadt a produkció hallatán, a nézők nyílt színi tapsa és ovációja pedig az egyik végletből a másikba repítette őt.

A lelkes közönségből többen még aznap este feltették a Susan által elénekelt dalt a You Tube-ra, ahol napok alatt ötmillióan látták, de mára ez a szám 190 millióra (!) emelkedett, és nézőinek száma napról napra tovább nő. Nem túlzás azt állítani, hogy a korábban csak szülőhelye templomi kórusában éneklő nő világszenzáció lett.

Egyik példaképe, Elain Paige musicalszínésznő nem zárta ki, hogy közös felvételt készítsen Susannal. Demi Moore is gratulált neki, az amerikai televízió nagyasszonya, Oprah Winfrey pedig hosszú interjút készített vele, de szerepelt a CNN Larry King-show-jában is, s ezzel beköszöntött az amerikai karrier lehetősége.

Az amerikai hírességek világával foglalkozó Entertainment Weekly magazin munkatársa, Lisa Schwartzbaum így írt róla: „A pophírességek körül forgó kultúránkban, amely oly szolgaian ügyel a csomagolásra, arra, hogy a megfelelő arc, a megfelelő ruha, a megfelelő Facebook-bejegyzés kipipálható legyen, hirtelen feltűnt a csomagolás nélküli, mesterkéletlen, »nem menő Boyle«, és egy fantasztikus, lélegzetelállító pillanatra ráébresztett az emberi méltóság igazi jelentésére. Ez a nő lerombolta a védekező mechanizmusaimat, és rákényszerített, hogy átértelmezzem a szépség mértékét. És amíg a könnyeim nem kezdtek el csorogni, nem tudtam, hogy erre mekkora szükségem volt” – írta.

A cikkét kommentáló olvasók sem fukarkodtak az őszinte, felkavaró megjegyzésekkel. Egyikük így fogalmazott: „Azért sírok, mert ő arra emlékeztet minket: reménykedjünk, ne veszítsük el az álmainkat, s lépésről lépésre haladjunk céljaink felé, bármit mondanak vagy gondolnak is mások. Õ reményt ad nekünk.”

Fellépésének rövid néhány perce alatt Susan Boyle porrá zúzta azokat az előítéleteket, hogy az életkor, a külső és a tehetség közt miféle összefüggés lehetséges. Bebizonyította, hogy nem kell szépnek és fiatalnak lenni ahhoz, hogy az ember tehetséges legyen, és ezt el is ismerjék. Az persze más kérdés, hogy mindez mennyire lehet tartós.

Az eleddig nonkonformista, csiszolatlan gyémánt napok múlva már új frizurával, megregulázott szemöldökkel, kisminkelve jelent meg a brit lapok fotóin, és ma egy ország vitázik arról, jó-e ez így, nem kellett volna-e megmaradnia olyannak, ahogy megismertük.

Rögvest megkezdődtek a találgatások is: vajon csak blöff volt az egész? A sok egyensztár után talán kellett egy ellenpont, és ez a pontosan kiszámított akció jól becsapott mindenkit? Vagy talán arról van szó, hogy a szórakoztatóipar tökéletességre törekvő gépezete mindenkit könyörtelenül bedarál, és aki ellenáll, az lemondhat a karrierről? De nem épp a Megasztár mutatja-e, hogy a behódolt egyensztárok hírneve mennyire múlandó?

Kilóg a sorból

Mit üzen nekünk Susan Boyle? Azt, hogy érdemes különbözni, vagy azt, hogy érdemes hasonulni, bármennyire kilógunk is a sorból? Vagy mindegy is, azt kell tenni, amivel a legtöbbet lehet kipréselni a hollywoodi álmok világából? És hogy a tehetség, meg a produkció teljesen mellékes, mert csak az számít, amit a média kreál az emberből? Vagy épp azt, hogy igenis, ragaszkodjunk az álmainkhoz, mert lám, néha valóra válhatnak?

A nagy kérdés ma az: vajon jövő ilyenkor emlékszik-e majd még valaki Susan Boyle-ra?