Hetilap kereső

Sipos Balázs írása

Schumann harcot hirdetett a „közelmúlt” művészietlensége ellen, és azért, hogy jöjjön végre egy új poétikus korszak. Kodály – Debussy halálakor – úgy látta, hogy Mozart óta, annyi torz lárma után az ízlés szónak talán már nincs is értelme. Én sem vagyok valami jól: láttam a jövőt elkezdődni.

Egy Kossuth téri nagygyűlésen a szónok a világtörténelem leggonoszabb elmebetegei között emlegette Honegger és mások hősét: Jeanne D’Arcot. Egy képviselő meg arról beszélt: az illendőség szép, az igazság fontos. A politika mintha fölszabadította volna kis szörnyeit.

Hegel szerint a zene a kedély művészete: direkt kedélyünket célozza. Mások szerint szívbaj ellen tangót kell szedni. Én meg újabban Goldmark Károly-műveket hallgatok. Mert ő még tudta, mi a szép. Tudta, hogy valójában nem az a szép, ami érdek nélkül tetszik. Szép az, ami illendő – a többi, ami a határain kívül van, majd mind szörnyűség.

A Falusi lakodalom például akkor is szép és könnyen megszerethető, lelket elborító vidám dallamvilága akkor is csodálatos, ha hallgatása révén kifejezetten rossz kedélyállapotunktól kívánunk szabadulni. És szépséges A-moll hegedűversenye is, a zeneirodalom egyik legfinomabb késő romantikus darabja: nagyszerűségével Brahms hasonló versenyműve is csak vetekedni tud. Goldmark Leláncolt Prométheusza pedig nem Szkrjabin (A tűz költeménye alcímű) eksztatikus látomása a tudás és a művészet fényét az embereknek adó hősről meg a mindenséggel hadakozó emberről.

Ez inkább Liszt Prométheusz című szimfonikus költeménye finomított, átlényegített változatának tűnhet. (Sarah Chang fergeteges hegedűjátékát kivéve nem megrázó, de a művekhez remekül illő előadásban mindhárom mű meghallgatható az EMI másfél korongján. Mellettük, a maradék fél korongon békésen megfér Dohnányi Ernő két darabja.)