Hetilap kereső

Szentgyörgyi Rita írása

Az osztrák rendező fődíjat, Arany Pálmát nyert A fehér szalag című filmjével Cannes-ban. Ugyanott 2005-ben a rendezői díjat vehette át Rejtély című mozijáért. Õ rendezte A zongoratanárnőt is, amelynek főszereplője, Isabelle Huppert 2001-ben a legjobb színésznőnek járó díjat kapta a filmmustrán. SZENTGYÖRGYI RITA interjúja.

Úgy fogalmaznám meg: ön a kimondatlan félelmek, lelki torzulások rendezője. A bűn, a rágalmak, a gyanakvások a vissza-visszatérő témái. Miért épp ezek?

Erre kapásból azt tudom felelni: a veszély mindig nesztelenül érkezik. Elegendő szétnézni a világban:
a káosz jelen van akár az individuum, akár a társadalom életében. Gyanakvóak, bizalmatlanok vagyunk. Feltáratlan titkok, homályok, félreértések, félelmek, elhallgatások hálózzák be hétköznapjainkat. Mindenkiben él valami bűntudat. Mindenkinek van mit takargatnia. És én nem teszek egyebet, mint hogy bevilágítok oda, ahová amúgy nem szeretünk benézni.

Filmjeiben csak látszólagos a nyugalom. Szereplőit szereti szélsőséges helyzetekbe hajszolni.

Nem én hajszolom őket. Amiképpen az is tévedés, hogy a jóléti társadalmak egyszer majd eljuttathatják az embert a félelem- és szenvedésmentes állapotba. Csak a reklámok sugallnak hasonló, de hamis képet. Manapság azt tartom az egyik legnagyobb problémának, hogy az egyént megfosztják az önálló véleményalkotás és vele együtt a felelősségvállalás jogától.

De gyakran vetik szemére: túl sötéten látja a világot, és hidegen, az eltávolodás szemszögéből dokumentálja.

Ha történetesen „belesírnám” magam egy történetbe, abból a legjobb esetben is csak valami hiteltelen melodráma születne. Ahányan vagyunk, annyi választ adunk a bennünket ért történésekre. Ebben a gyorsfogyasztású információs hálózatban – amelyben a legtöbbször ellenőrizetlenül keringenek hírek, téves és valós információk – egyre nehezebb kiigazodni, valamihez mérni magunkat. Ahhoz, hogy az embernek rálátása legyen a dolgokra, kénytelen kilépni a saját nézőpontjából. Mert amivel egy az egyben azonosul, arra nincs rálátása. Amennyire fontos a szubjektivitás, annyira elengedhetetlen a jelenségek ábrázolásához bizonyos objektivitás.

Soha nem gondolt arra: emiatt szenvtelennek is tarthatják?

Alkotó ember nem tehet engedményeket aszerint, ki miként vélekedik róla. Én a közönséget felnőttnek tekintem, partnernek, és valamilyen szinten alkotótársnak. Sajnos a mai korszellem leszoktatja az embereket a gondolkodásról, kérdések, kételyek megfogalmazásától. Minden arról szól: ma kell mindent megszerezned, ami csak megszerezhető. És ne törődj mással, csak magaddal. Hallgattasd el a lelkiismeretedet.

A filmkészítés önnél lelkiismereti kérdés?

Részben igen. De magammal szemben is gyanakvó vagyok – szerencsére. Egy pillanatig sem hiszem, hogy a „hatásköröm” túlterjedne bizonyos kérdések megfogalmazásán. Szeretem „megdolgoztatni” a közönséget, felébreszteni az „álmodozásból”. Filmjeim nem elalvás előtti esti mesék, nem hagyják a nézőket „kényelemben”.

Azt nyilatkozta: A fehér szalag története több mint tíz éve kezdett érlelődni önben.

Alapvetően az volt az elképzelésem, hogy a gyerekek szemszögéből mutassam be a felnőtt társadalom működését, amely abszolút értékeket állít fel és követel meg tőlük. És hogy hová vezet egy politikai vagy vallási ideológia feltétel nélküli követése.

Filmjében a fasizmushoz.

Én azt mondanám: az elembertelenedéshez. A film eredeti címe Isten jobb keze lett volna. A gyerekkorban belénk táplált szigorú elvek – például a bigott vallásosság, a szülők korlátlan tekintélyelvűsége – valóban félelmetes ideológiák melegágya. Én zsidó-keresztény közegben nőttem fel, közvetlen tapasztalataim vannak arról a meghasonlottságról, amely az ortodox és a keresztény nevelésből fakad. De túlságosan leegyszerűsített értelmezés a fasizmussal azonosítani a filmet. Annak ellenére, hogy a porosz protestáns nevelés magában hordozta a nácizmus csíráit. A tökéletesség ideálja, amelyet a gyerekek elé állítanak, a veszélyes eszmék modellje – s ez kétségkívül univerzális probléma. Ugyanakkor a film azt is mutatja: nem kell feltétlenül gonosznak lenni ahhoz, hogy valaki bűnössé váljon. Gyakran a hétköznapok teszik azzá az egyént.