Hetilap kereső

Amikor Aczél Géza tavaly Szépíró Díjat kapott, a laudációban úgy méltatták: „A költő az utóbbi években kialakított egy olyan lírai formát, amely szokatlan a szemnek, feladat a szívnek, de táplálék a türelemnek.”

Aczél művei nem könnyű olvasmányok. Lektűrökhöz, ponyvaregényekhez szokott publikumnak nem valók. De ajánljuk mindazoknak, akiket lenyűgöznek az irodalmi „akrobatamutatványok”, gyönyörködtetnek a rímes diszharmóniák.

A szerző legújabb kötete – (ő)szike – átmeneti zóna líra és epika között. A szavak margótól margóig hömpölyögnek, a mondatoknak nincs elejük, végük, nincs nagybetű, sem központozás. A gondolatok mégis követhetően áramlanak, szabad asszociációban. A szóhullámok feltárják rejtett világunkat, belső labirintusainkat.

Ha e verbális örvénylésben mégis elfáradnánk, szövegközi rímek pihentetnek: „domboldalról az ihlet felé fáradt don quijoték kocognak emitt processziós csókot dobnak át a készülő halottnak és nincs ki a szédületes szakadékot a hajnali derengésig átmuzsikálja.”



Aczél Géza elmúlt hatvanhárom éves, írásaiban sokszor mégis kamaszosan játékos. Merészen kísérletezik a modern versformákkal.

Irodalomtörténészként a magyar avantgárdot kutatta, hogy aztán megalkossa saját formabontó poézisét. Amely apolitikus, ám kőkeményen vág oda minden korrupt, álszent hatalomnak: „a hatalomcsinálás figuráiról is ordít a művészet hiánya szakad a félig odamázolt szerep a jóság festékje elmaszatolódik.”

A költő egyik interjújában az „őszikeérzületről”, alkotói energiáinak megfogyatkozásáról is őszintén vallott. Új verskötetében pedig pengeélesen szembenéz az elmúlással is: „itt felejtesz valamit minek nem marad rögzíthető mása csak a némaság vagy az elszivárgott lélek fontoskodó elméletekkel leöntött új magánya.”

Aczél Gézát idén kitüntették a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjjal.

[Aczél Géza: (ő)szike. Jelenkor Kiadó.]