Hetilap kereső

Bölcs István írása

Minden idők legdrágább orosz filmje! Hollywoodi a büdzsé, a forgatás, a stáb mérete. A történet nagyigényű: miként élt és halt az ellenforradalmi Oroszország egyik katonai vezetője, Kolcsak admirális. (Várjuk Gyenyikin, Jugyenics és Kerenszkij történetét is szélesvásznon, de tényleg! Annyi elhallgatás, alapfokú szemináriumi kritika után végre lássuk a medvét! Azt az oroszt!)

Ha már ekkora volt az igény (hollywoodi) meg az elszántság, kereshettek volna egy jó forgatókönyvírót is. Aki fel tudja építeni a párbeszédeket, el tudja sütni a poénokat (nemcsak a hajóágyút), tudja drámává fokozni a szerelmi szenvedélyt. Ezután pedig már csak a megfelelő jellemszínészeket kellett volna megtalálni. Mert, sajnos, a címszereplőnek (Konsztantyin Habenszkijnak) egysíkúan acélos a szempillantása, és ettől kissé fád. A nőé meg (Jelizaveta Bojarszkaja) fátyolos, félárbocra eresztett, ha esik, ha fúj. (Szép, szép, de azonkívül?)

Kár, hogy itt is csak románcra volt igény, szubtilisre, mint a régi, szemérmes Moszfilm-produkciókban, nem igazi csókra és vérre. Tetszett volna úgy csinálni, hogy lássuk: ez a szerelem sodró és végzetes, mint az örvény. Megkerülhetetlen. Szárazon és vízen.

Viszont elmondhatjuk: jól lőnek az oroszok. A csatahajók ütközete, a lövészárok-jelenetek emlékezetesen heroikusak és némileg persze patetikusak maradnak. A polgárháború kimeríthetetlen téma. Nézzük bár innen vagy onnan. Nem kell hozzá idegennyelv-vizsga sem, így minden korban nagyon jól háziasítható.

Láthatjuk azt is a filmből, hogy a tengeri csata roppant környezetszennyező (füst, aknák, hullák). Ám a történet nem véletlenül siker manapság: a heroikus katonahősök példája, a nemzeti érzés fokozása egyesíthet, új identitást építhet. Mindegy, hogy fehérek vagyunk-e, vagy vörösök: mindannyian pravoszlávok vagyunk – hangzik a szentencia.

Most már csak azt kéne eldönteni, mint a jereváni rádióban hajdan: kire vagyunk büszkék.

(Rendezte Andrej Kravcsuk.)