A cirkusz java

Különös időutazáson vettem részt a minap. Amikor beléptem a Fővárosi Nagycirkusz épületébe, még emlékeztem, hogy leszármazottját kísérő felnőttként vagyok jelen. De aztán ezt igen hamar sikerült elfelejtenem, s már a második számot tátott szájú kisgyerekként izgultam végig. Mintha az elmúlt évtizedek nyom nélkül múltak volna el. Vagy mintha meg sem történtek volna.

A Fővárosi Nagycirkusz műsora (Cirkusz a javából, ez volt a címe) ugyanis éppen olyan volt, mint amilyent gyermekkoromban láttam. Sőt, időnként az volt az érzésem, ezt a műsort láttam sok-sok évvel ezelőtt. Ezeket a bohócokat ezekkel a zeneszerszámokkal és fenékbe rúgásokkal, ezeket a légtornászokat ezekkel a szaltókkal, ezeket a kötéltáncosokat ugyanezekkel a mozdulatokkal, ezt a zsonglőrt ezekkel a labdákkal, és ezeket az állatokat (vadakat és szelídeket – oroszlánokat, tigriseket és párducokat egyfelől, lovakat és kutyákat másfelől) ezekkel az idomárokkal. És volt ugrócsoport, mint hajdanán, volt kígyónő és lírai levegőszám.

Ezt nem kritikailag mondom, de nem is dicsérőleg. Inkább csak csodálkozólag. Hogy az a világ, amelyben felnőttem, s amely minden tekintetben (technikailag és erkölcsileg, hogy csak két példát mondjunk) végleg a múlté, egyetlen motívumában, tudniillik cirkuszilag, mégis fennmaradt.

Hogy aztán általában van ez így, vagy csak a Városligetben, és ha igen (nem), jól van ez így, vagy sem, döntsék el a következő nemzedékek.

Unokáink unokái is ezt fogják látni.