Hetilap kereső

Bölcs István írása

Zöld kórházi folyosók, perspektíva nélküli, zárt térszelvények. Fém liftkalitka, bömbölő táskarádió, halott a kerekes ágyon, az ápolónő mellette táplálkozik. Erős kezdés. Főhősnőnk a krónikus osztályon nővér. Haldoklók közt néma tank; teszi a dolgát, érzelemtelenül, bezárkózottan. Mintha nem rá tartozna. Mintha ő maga sem tartozna saját magára.

Vigasza és keresztje a nagy zabálás, a torkosság, az édes-habos sütemény imádata. Pótlék a monoton magányért, az ingázásért az őrző, az elfekvő és a hullakamra között. Pótlék az ürességért, a jelen múlt nélküli csupaszságáért, az otthoni terepasztal-házasság rideg űrje miatt.

Pedig volt valaha két kislány, egy szőke meg egy barna, jó barátnők, mindkettőjük copfjában lila volt a szalag, éltek-haltak egymásért. Már ha volt ez a két lány. Vagy csak egy volt, aki az emlékekben kettőződött meg? Vagy egy sem? Vagy mégis?

Kinek a társa volt Pál Adrienn? Ki volt a társa Pál Adriennek?



Aki Pál Adriennt keresi, magát keresi. Aki elveszti viszonyítási pontjait a jelenben, a múltban, az elveszíti magát is. Elébb csak egyedül marad, aztán magányos lesz. Márpedig az emberi kapcsolatok nélkülözhetetlenek: gazdagok, sokrétűek és folyamatosak.

Pál Adrienn egy fantom. A be (ki) nem teljesedett másik lehetőség. Aki s ami magyarázza emennek a kudarcos cudar világnak a kongó, érzéketlen, felzabáló, magába roskadt voltát is.

Igen lassú és hosszú az expozíció, már-már kockázatosan az. Nem a várakozást fokozza, hanem türelmetlenséget kelt, s a modorosság gyanúját élesztgeti. Az amatőr színészek beszéde olykor kínosan „amatőr” (látogatók a kórteremben).

Végül: kicsinyke a katarzis, mosolynyi se. Talán csak mi látjuk oda, Piroska arcának közelijére, a magunk megnyugtatására.

(A Pál Adrienn 2010-ben a cannes-i fesztiválon a Filmkritikusok Díját kapta. Főszereplő: Gábor Éva, rendezte: Kocsis Ágnes.)