Hetilap kereső

Bölcs István írása

Férfifilm: a főszereplők papok, katonák, martalócok, mudzsahedinek. Nyolc francia cisztercita szerzetes él egy monostorban Algír hegyei között, a kilencvenes évek közepén. A kötelességtudás, a hivatás önkéntes, békés túszai.

Bent: zsolozsmák, imák, visszafogott mozgások, szűk folyosók, csend. Kint: színes, tágas, nyüzsgő arab hétköznapok. Ahol csak annyi a feszültség, hogy az apa a lányát olyanhoz akarja adni, akit az nem szeret.

Ám a béke megbomlik: erőszakos muszlim szélsőségesek bukkannak fel a környéken. A katonák távozást ajánlanak, kimenekítenék a francia szerzeteseket. Csak hát: mehetnek-e?


A papok megosztottak. Mindenkinek csak egy élete van, ha éppen Istennek ajánlva is. Amennyiben elmennek: a falu itt marad orvos, medicina, tanácsadás nélkül. Menni vagy maradni? A helyi rendvédelmi erők is zavarban vannak, a „gyarmatosítottak” tétovasága üt vissza: mit kezdjünk a mi vérünkből való szélsőségesekkel? Hova rakjuk a francia papokat, ha jönnek az iszlám dzsihádos katonái?

A monostorban latolgatnak, szavaznak: menni vagy hinni? Végül is mind a hivatásuk, a hitük, a kötelességtudatuk túszai. A többieké, akiket nem hagyhatnak magukra.

Aztán ez a belső szerep külső valósággá válik. Jönnek a túszejtők. Előtte még a szerzetesek elfogyasztják utolsó közös, békés vacsorájukat. A Csajkovszkij-zenére vágott portrésor – mestermű – adja a film drámai fináléját. Utána már csak az látszik, ami valóban megtörtént. A tél, a köd, a vánszorgás, az eltűnés.

Külön méltatni lehetne a film akusztikus világát, az ellentétes dramaturgiai funkciókat: a béke csendjét és a fenyegetés csendjeit, a zajok szerepét, harmónia és a katasztrófa ütközéseit.

Kiválóak a színészek: Lambert Wilson, Michael Lonsdale, Olivier Rabourdin. Xavier Beauvois filmje 2010-ben Cannes-ban a legjobb rendezés nagydíját kapta. Méltán.