Hetilap kereső

Nádas Sándor írása

Gondolták volna, hogy a terényi magnómúzeum az egyik legnépszerűbb magánmúzeum a maga kategóriájában? Hogy a világ legtávolabbi pontjáról éppúgy vannak látogatói, mint Magyarország minden településéről?

Én, bevallom, nem gondoltam volna. És hogy megértsem e különös jelenség okát, magam is ellátogattam a távoli és szinte megközelíthetetlen (igaz, festői) nógrádi falucskába, és ott, a szőlősoron, egy családi házból továbbeszkábált épületben megtekintettem a mondott múzeumot. Nyolc perc után értettem mindent.

Voltaképpen csak annyi kellett, hogy találkozzam a múzeum megálmodójával, létrehozójával, életben tartójával, fejlesztőjével és mindenesével, Nagy Vilmossal. Fél órával záróra előtt értünk a múzeumba, középkorúnak látszó férfi fogadott bennünket azzal a kérdéssel, hogy mennyi időnk van. Udvariasan azt válaszoltuk, tudunk maradni zárásig. Minimum egy óra kell, mondotta ő erre ellentmondást nem tűrő hangon, majd mesélni kezdett, és másfél órán át nem hagyta abba. Mi pedig tátott szájjal hallgattuk a történeteit, és néztük a gépeket, amelyek a keze alatt sorra megszólaltak. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, a fonográftól a legújabb stúdiómagnókig. Ott volt minden magyar gyártmány (az is, amelyet a traktorgyár készített Vörös Szikra néven), aztán még több száz darab a világ minden tájáról, az órába épített kémmagnótól a szobányi stúdiómonstrumokig – és mindegyikhez dukált valami história is.

Nagy Vilmos ifjúi vágyát váltotta valóra ezzel a múzeummal, és látszik, ő a legboldogabb, hogy tehette: ebből a boldogságból sugárzik át valamennyi minden látogatójára. Ezért van, hogy ez a múzeum nemcsak a magnókról szól.