Hetilap kereső

Nádas Sándor írása

Az Óbudai Társaskör Galériájában azt lehet szeretni, hogy a rendelkezésére álló viszonylag kicsiny teret (egy fehérre meszelt téglapincéről beszélünk) is meg tudja tölteni meglepetésekkel.

Az óbudaiak láthatóan fontosnak tartják, hogy elfeledett vagy kevéssé ismert alkotókat mutassanak be, vagy hogy jó nevű művészek új oldalát tárják elénk – egyáltalán, látszik rajtuk az a nagyvonalúság és merészség, amely egy ilyen intézménynek (amely intézménynek a képzőművészet nem a legfőbb irányzata, s amely más tereken már épp eléggé bizonyított ahhoz, hogy itt megengedjen magának bizonyos jókedvű nyitottságot, amibe a tudatos meghökkentéstől a blöffig sok minden belefér) nem mindig sajátja. Mindez nem a jelen tárlat okán, inkább csak apropóján jutott eszembe, és csupán annyit akartam jelezni vele, hogy mindig örömmel megyek az óbudaiakhoz, akármi történjék is ott velem.

Most például afféle minimálprogramnak lehettem részese. Miklós Hajnal és Tomsó Judit közös kiállítása (Természetes fehér–Festett fekete) bár két külön tárlat, mégis rímel egymásra. Miklós a természetes és a művi kapcsolatát feszegeti kedves nyírfáinak (ezúttal tizenkettőt reprodukált belőlük) megalkotásával a vakítóan fehér térben. Még egy téglalapnyi sárguló-barnuló nyírfalevelet is kapunk, egyenként megfestve valamennyi. Minden a megszólalásig hasonlít önmagára egy végtelen félkörben. Tomsó pedig egy festékesládába lógó fehérnemű-együttest végtelenített, ingek, gatyák, réklik és más fehérneműk egybedolgozásával. A faltól falig tárlat végtelen asszociációsorokat indíthat el a látogatóban, amelynek csak a fűtés minimalizálása vethet véget.