Hetilap kereső

Bölcs István írása

Aki a főcím fülsiketítő klipjét kibírja, az már átesett a nehezén. Bár számolnia kell azzal, hogy bizonyos feszültségkeltő pontokon alattomosan megtámadja közérzetét a zajfűrész. A rendezés mindent megtesz annak érdekében, hogy magunk is át tudjuk venni a fizikai fenyegetettség, frusztráció, félelem kínjait. Hogy retteghessünk, szenvedjünk egy jót a pénzünkért.

Aki látta a svéd változatot, az kíváncsivá lesz az amerikaira is. Ez – úgy gondolom – fordítva nem áll. És nem azért, mert a tengerentúli valami felülmúlhatatlant, klasszikusat, örök érvényűt adott volna. Ellenkezőleg. Nem kívánunk, persze, aranyérmet és ezüstöt osztogatni, ugyanis a regény (Stieg Larsson Millennium-trilógiája) annyira szuggesztív, ütős, emlékezetes, a figurák olyan erősek, hogy mindent túlélnek. Még a megfilmesítést is. S ahogyan hajdan a skót balladák divatja szárnyalta körbe Európát, most úgy hódolunk a skandináv krimiknek.


A svéd tél jól szuperál e filmben is: fehér és hideg. (Didergünk.) Az oknyomozó újságírónak betörik a fejét, persze. A nácik kísértenek, a vérnőszők vérnősznek, a halottak feltámadnak, a beteges gyilkos apart kis kínzókamrát tart fenn szenvedélye számára. Megismervén a soksebű családot, megenyhülünk a Biblia bűnösei, a testvérgyilkos Káin és a fiát ölő Ábrahám iránt. Talán csak Noé tűnik túl liberálisnak, aki – lám – mindenféle teremtményt felengedett a bárkájára.

A címszereplő bizarr figurája nagy találmány. A vonzás és taszítás képessége egyszerre jelenik meg alakjában. Jellemváltásai és hangulatváltozásai nagy amplitúdókat igényelnek, a látszat és valóság romantikus patentje pedig e történetben is feszesen működik. Ez a lány érdekesebb, mint a riporter szabványos alakja. Érdekesebb, mert rejtélyesebb.

(Lisbeth Salander: Rooney Mara; Mikael Blomkvist: Daniel Craig. Rendezte: David Fincher.)