Hetilap kereső

Erdélyi S. Gábor írása

Lehet-e egy forradalmárnak hasmenése? Egy poétának a lírai véna mellett aranyere? Egy félistennek protézise? Kevés tapintatot tűrő korunk efféle távoli, ellentétes fogalmakat fog párba, s toporzékolásuk mulattatja. Mert a jelen magát ezekben fejezi ki. A méltóságos és a csatornába való aktuális kecseszkecskenjében.

Voltak tán harmonikusabb idők, ahova elvágyódhatnánk, de gondoljunk a kisvakondra: „Nekünk ez a hazánk.”

Föld S. Péter nem szenvedhet témahiányban. Amíg vannak utált pirézek, akad használt politikus, zsidó villamos, sárba tiport mackósajt, amíg leng a Fidesz farka, van írnivalója is. Ha valami fontos történik, azt F. S. P. észreveszi és megírja. Ha nem írja meg, nem is volt érdemes megtörténnie neki.

Szövegszerkesztési technikája: mint Hofié volt. Elindít egy mondatot. Aztán egy igekötővel az ellentétére fordítja. Majd egy módosítószóval ismét. És pörög tovább a képtelenség, s mert ily billenékeny, hát abszurd, s mert ily abszurd, hát hiteles.

Azt írja: „Állok a »Wittner Mária és barátai készpénzzel fizettek a Magyar Televízió büféjében« című nagyméretű olajfestmény előtt...” És amíg itt a rendőrcsizmák széttaposták a mackósajtot is, addig „az Astoriánál a rendőrök atombombát dobtak a Jégbüfére, Ádert is körülvették, de még tartja magát, Deutsch-Für Tamás pedig belépett a Gój Motorosok Egyesületébe”. És így tovább. Ad abszurdum. De tényleg.

Nehéz szatírát nem írni – panaszkodott/hencegett hajdan Juvenalis. És sokan érezték úgy: ebben kortársak. Lám, e szatirikus újságcikkek szerzője valamikor egy KISZ-szervezetben kisdobolt Jeszenszky Gézával és Németh Miklóssal, alatta járt Bokros Lajos, vele Járai Zsigmond. Aztán kit erre, ki arra kergettek a szelek.

(Föld S. Péter: Lehet-e egy forradalmárnak hasmenése? Kiadta a Pallas.)