Hetilap kereső

Erdélyi S. Gábor írása

Valóban! Ha boldogabb történetű és gazdagabb ország volnánk, itt, ebből a Balaton-felvidékből lehetett volna a magyar Toscana vagy a magyar Provance. Tagolt, színes, szeretni való táj. Jó klímájú, majdnem mediterrán történelmi térség, jó borokkal, fürdető napfénnyel, opálos víztükörrel, saját arccal.

Saját építészettel is. Saját hagyományokkal, amelyeket ugyan megborított a típusterves szocializmus szegénysége, amikor sátortetőssé modernizálták az oromfalas falusi házakat, de amelyekhez üdvösen kanyarodtak vissza a múlt század végén a tradíciókat újra felfedező, átélő, megújító birtokosok. Akik nemcsak a kis pincét-présházat vették vissza, a tulajdont, hanem a hagyományokat is, a régi, tájba simuló építészeti formákat. Tornácos házakat, tükrös tagolást, helyi vakolatdíszeket, malterművészetet, a klasszicizáló, copf, empire kerítések rendjét, a kémények egyediségét, a parasztbarokk helyi hagyományait.

A kékkúti nyitott kéményes, faluszéli kis házat, a salföldi megfeszített, mosolygó pléh-Krisztust, a Római út kanyarait a Badacsony oldalában, a derengő ködöket a Szentgyörgy-hegyen, Ábrahám-hegy Szent Iván-kápolnájának kilátását, Kővágóörs kis kúriáit (már amelyik megvan), Köveskál, Szentbékkála házait, Mencshelyen a gályarabságba hurcolt prédikátorok emlékművét s a parókiát, ahol a Kossuth-árvák bujdostak, nem feledi, aki látta.

Körben a tanúhegyek, vulkánok, várak, bazaltorgonák. Kőtenger. Szőlők a lejtőkön, királynéi szoknyákon. Viszonyunk támad a tájjal, „e gömbölyű, szelid, színjátszó kék vidék”-kel, ahogyan Babits írta s szerette.

A kötetben pontosak a rajzok, tanulmányértékűek. Majdani rekonstrukciókhoz jó alapul szolgálnak. S mégis hiányzik valami a kötetből: a színjátszó kék vidék színei. A fekete-fehér grafikák puritanizmusa szép, de csak csontváza a látványvilágnak.

(Krizsán András – Somogyi Győző: A Balaton-felvidék tájba simuló népi építészete. Cser Kiadó.)