Hetilap kereső

Bölcs István írása

Lehet méricskélni, viszonyítani, előzményeket sorolni, de a lényeg más. Az, hogy Tarantino ismét egy szuverén, magáért beszélő filmet csinált. Ezúttal a második világháború vérzivataros kulisszái közt, nem annyira a történelmi hűségre figyelve, sőt arra egyáltalán nem, hanem leginkább a maga receptjeire. Arra: hogyan készül egy Tarantino-film. Annyira következetesen a minta után faragva, hogy ha itt-ott egy-egy vonással több lenne, már-már elmenne paródiának is a produkció.

Tarantino nem tudna némafilmet csinálni. Nagy súlya van a szónak nála. Lám, egy látszatra sima párbeszéd is lenyomhat annyira, hogy az ember eljut az árulásig. Egy kocsmai játszás vérfürdőbe torkollhat néhány fura hangsúly után.

A zsidóvadász SS-ezredes (Christoph Walz) és a nácivadász apacs (Brad Pitt) kurafi bandája csap össze a megszállt Franciaországban, egy angol filmkritikus és egy menekülő mozislány történetébe átvetítve. (Hisz Hitler is mondhatta volna: az összes művészetek közül számunkra legfontosabb a film...)

A feszültség a párhuzamosan bonyolított, fejezetekbe rendezett akciókból épül, egészen kiváló alakítások révén. Vér is, igen, akad s fakad. Skalpolni nem lehet szépen, ahogy a csillag megy az égen. Biz a tépődő bőrnek még a recsegése is hajmeresztő.

Tarantino lövészárkaiban nem jók és rosszak konfrontálódnak. A világ vegyes, hőseink is azok. És változnak. Egyik helyzetben ilyenek, másikban olyanok. Az amcsik nem azért győznek, mert igazi hősök, hanem mert amerikaiak. A történelem velük számol. Amúgy kinek drukkolnánk: a metsző logikájú, hivatásszerűen, hidegvérrel gyilkoló SS-tisztnek vagy a baseballütővel a német törzsőrmester fejét élvetegen szétverő tengerentúli zsidó kommandósnak?

Grand guignol, jól megcsinálva. (Írta és rendezte: Quentin Tarantino.)