Hetilap kereső

Bölcs István írása

Május 13-án a Boulevard de la Croisette 1. számú házban, „az álmok és az agyrémek palotájában” megnyílt a 62. nemzetközi filmfesztivál. Az épület előtt a nap minden szakában találsz reménykedő helybelit, aki magasra tart, vagy egyenesen a homlokára ragaszt egy feltűnő A4-es lapot, rajta: „Invitation s.v.p.” Vagyis meghívót szeretnék. Különtudósítónknak, BÖLCS ISTVÁNNAK egyszerűbb volt a bejutás.

Krízis ide, krízis oda, a grandhotelekben nincs kiadó szoba. A gazdagok, ha megkoplalják is (?), megadják a módját. És az árát. Azt is megadják.

A fesztivál világa ahhoz hasonlítható, mint amikor exkluzív divatbemutatót látunk. Versenyben lépnek elő s tűnnek el a modellek, karcsú testű nőkön csillan az áttetsző muszlin, alóla a bőr, a pőre. Minden egyedi, egyszeri, sőt rafinált. Bár nem biztos, hogy viselnénk, hordanánk naponta s boldogan.

A köznapi ruházat: konfekció.

A farmer, a pulóver, a szaladós holmi... Ami itt – mondjuk – fesztiválfilm, amelynek a megtekintése érdekében a lépcsőn valósággal gyomrozzák egymást a világ filmkritikusai, az – ha bejön Magyarországra egyáltalán – művészmozik kisvetítőibe száműzetik. A nézőket lasszóval fogják, a visszhang köhécselésbe fúl. Marad a mozikonfekció. (A modellekre csak néhány szakmabeli s újságíró emlékezik.)

Mindenesetre: megnyílt a 62. filmfesztivál itt, a fagyosszentek által sújtott Azúrparton. Lejöttek az elsők a piros lépcsőkön, villogtak a vakuk, elindultak a mozirajongók.

Kezdeni nagyon nehéz! A nyitófilm megtalálása komplikált. Ha nagyon jó, az a baj, mert megnehezíti a többiek dolgát, szinte keresztbe fekszik az utána következők, a valódi versenytársak előtt. Ha nagyon rossz, az a baj, mert nem ígér semmit, és le is lohasztja, elriasztja a közönséget. Átlagos film meg ugyan miért kerülne a premierprogramba? Nagy hát a dilemma.

E felismerésből eredően a nyitó- és a záróprogram filmje mindig „versenyen kívüli”. Mondjuk úgy: afféle díszvendég. Étvágycsináló. Bevezető. Bezáró. Megkoronázó. És – szempont az is – ha lehet: a nyitány, a zárás jellegében más legyen, mint a versenymezőny filmjei. Ezért is volt például idén telitalálat a Disney–Pixar Stúdió 3D-s (háromdimenziós) animációs filmje, az UP (Rendezte Pete Docter.) Ugyanis semmire sem hasonlított, nem zavarta a versenyt, egyedi élményt adott, és jó kvalitásokat mutatott.

Az UP: a kaland himnusza. (Tegyük mellé azt a belső rímet is, hogy az idei fesztiválplakát Antonioninak a hajdani, A kaland című filmjéből származik. A film cannes-i bemutatója 1960-ban botrányba fulladt, a rendező ugyanis „elejtette” az eléggé eseménytelen történet egyik szálát, s a nézők fellázadtak: mi lett a szigeten eltűnt nővel? Ez a mű indította el aztán a lassú sodratú, cselekménytelen Antonioni–Monica Vitti- filmeket. Ebből a moziból az egyik jelenet lett most a 62. filmfesztivál „arca”. Ki tudja: kései kárpótlásképp? Elismerésként? Bűnbánóan? Vagy mert klasszikussal nem vitatkozunk?)

Mint minden igazi mese, az UP is egy kisfiúval és egy kislánnyal kezdődik. Szemtanúi lesznek, hogy egy felfedező, bizonyos Charles Muntz kormányozható léghajóján „elindul felfedezni”, messzi földre. Keresi a dzsungel titokzatos madarát.

Carlból aztán léggömbárus lesz, a kislányból feleség. S mindig vágynak Dél-Amerikába, amely számukra maga a titok, az idegenség. De hol erre kellett a pénz, hol arra, míglen Carl egyedül maradt, megöregedett, elzsémbesedett.

A város pedig körülnövi a telket. Útban van az öreg is, a háza is. Megvennék, ledózerolnák, s végül Carlnak menekülnie kell: rengeteg színes lufi emeli magasba az öreg házat, és sodorja gazdáját a Kaland felé. Up!

Vele repül egy japán cserkészgyerek, aki azért jött, hogy átsegítse az úttesten az öreget, akinek persze esze ágában sem volt átmenni, s akad még ott egy szende kutya, akinek leghőbb vágya, hogy Maestrónak szólíthassa a ház morózus gazdáját. Aki egyébként nem szíveli sem a gyerekeket, sem a kutyákat. Ő már szökik e világból, csalódottan, keserűn, a hajdan tervezett kalandok felé: Dél-Amerikába.

És jönnek is azok a levegőváltozással együtt! Egy különös madár, Kevin hozzájuk szegődik, megtalálják a csalódott Muntzot a Zeppelinjében, aki el akarja pusztítani bennük a „konkurenciát” – és így tovább. Nem mesélem, mert azt gondolom: a fesztiválmezőnyből ez a film bekerül hozzánk. Siker lesz ugyanis.

Vele még semmi dolga a zsűrinek, hiszen versenyen kívül lebeg/szárnyal. A helybeli sajtó hangvételét a nagytiszteletű bírálóbizottság iránt az idén egyébként nem mondhatnánk éppen szervilisnek. Maga az elnök, Isabelle Huppert is kap: erőszakosnak mondják, aki dirigálni fog a zsűriben, és a maga véleményének erőltetésével fogja beleírni nevét a fesztiválbírák nagykönyvébe.

Megosztotta a közönséget az első versenyfilm, az angol Fish Tank.

Engem is. Az alsó középosztály nem szegény, nem gazdag világa ez, ahol mindenkinek megvan a betevő falatja, annak is, aki – a filmen látottak szerint – nem dolgozik, az iskolából kimaradt, csak teng-leng. S akinek ambíciója sem több az ehess, ihass, ölelhess, alhass programjánál. (Nem nagy kaland...) Nem is inspirál többre a város, a lakókörnyezet sem (blokkházak és családi házak, garázsok és gyárépületek). Élőhelynek is csak nagyvonalú elnézéssel nevezhetjük.

Az ablakon nem lehet kilátni, alkonyatkor nem tudod, mibe lépsz bele, a falon pálmás trópusok képe hazudik mást. Minden helyiségben televízió nyekereg, zene dübörög. Errefelé nem sok gondot fordítanak a családi életre. Nem viszik túlzásba az együttélést. Zömmel négybetűs szavakat mondanak, leginkább felszólító módban. S mivel a szóbeli kommunikáció nem erősségük, hipp-hopp breakországba vágynak. Ahol egy forgással, lötyögéssel, terpesszel, taktussal, farrázással el lehet érni mindent. Ennél több mondanivalóra errefelé nincs is szükség.

Mia, „hősnőnk” a hajdani dühös fiatalok neveletlen utóda. Nem szól, hanem bömböl. Nem becsukja az ajtót, hanem becsapja. Amit letesz, az durran. Minden mozdulata túlfűtött, széles, dühös, túlzott, tehetetlen.

Családja van, illetve nincs. Az apját nem látjuk, az anya iszik és pasizik, a kishúg cselleng. Nincs miért másképpen élni. Aztán a férfi, akit a mama magának hazahoz, ráfordul a lányra is. Aki 15 éves. Leginkább hiphoptáncosnő lenne egy zenés klubban, így mondják arra finoman.

A férfi aztán elmenekül a liliomtiprás büntető törvénykönyvi tétele elől. Megfut. Otthagy mamát, lányát, csapot-papot. Mia kinyomozza a lakását. Ott szembesül a (már előre sejthető!) valóval: a férfi nős, gyereke van, kislány az is, olyan ötévesforma, akit Mia elrabol, megkínoz, és megpróbál elpusztítani. Ez a jelenetsor a történet leginkább drámai része, de addig igen sokat kellett szomorkodnunk és unatkoznunk.

Andrea Arnold rendezésében érződik a szociálisan érzékeny nagy angol filmek, a Free Cinema hatása (Dühös fiatalok, Egy csepp méz, A hosszútávfutó magányossága stb.), de – bevallom – ezeknél a Tony Richardson-filmeknél ebben a reinkarnációban én kevesebb invenciót és eredetiséget találok. Ma már nem elég csak haraggal visszanézni... A Miát alakító amatőr lányt darabosnak tartom, külsődlegesnek, s távol állok annak a francia kritikusnak a véleményétől, aki „automatikusan a legjobb női szereplő” díját vindikálja Katie Jarvis számára.

Szerintem meg: messze van odáig, s amikor e sorokat pötyögtetem, még a bemutatók nagyobbik része
(a java?) hátravan. Írok arról is.