Hetilap kereső

Bölcs István írása

Kezdődik a cannes-i filmfesztivál. Csomagol – a friss hírek szerint – 4500 újságíró és (a korábbi statisztikák szerint) nagyjából ugyanannyi zsebtolvaj. Míg az előbbieknek akkreditáltatniuk kellett magukat, igazolni, hogy hivatásosok, addig az utóbbiak ezt mindenképp szeretnék elkerülni. Míg az újságíróknak dokumentálniuk kell előéletüket korábbi cikkeik csatolásával és friss fényképükkel, addig a zsebtolvajok kimondottan idegenkednek priuszuk bármiféle nyilvánosságra hozatalától. (Ami érthető.)

Jönnek a filmrajongók menetrend szerinti repülőgépen Nizzába (ha az izlandi vulkán bele nem szelel), jönnek magánjeteken a Le Cannet-i repülőtérre, jönnek hajóval, emeletes jachtokkal szállva meg a régi kikötőt, jönnek autóval, amellyel a zsúfoltságban majd nem tudnak hova állni (mint a belgák), érkeznek vonattal, stoppal, szárazon, vízen, levegőben a filmbarátok, mozirajongók, filmmogulok és reménykedő diákok, a pillanatot megállító fotósok, videós mozgóművészek, internetes poéták, tudósítók és kritikusok, hogy megnézzék: idén ki ereszkedhet le a piros szőnyegen, szemben a vakukat villogtató fotósfallal, ki magasztosulhat fel a századmásodpercnyi örökkévalóságokba.

Új lesz-e bármiben ez a 63. cannes-i filmfesztivál? Talán abban, hogy a digitális dokumentáció már úton-útfélen mindenkit megfertőz. Szmokingos urak, ájtatos apácák, turbános indiaiak és fekete afrikaiak tapadnak a fényképezőgép, videofelvevő képernyőjére. Mindenki mindent dokumentál. Senki/semmi nem veszhet el, minden pillanatot megállítanak minden pillanatban. (Mephisto megőrülne az irigységtől.)

A gép forog. Mindenki alkotó lesz az információs forradalom korában.

És a fesztivál is megnyílik, ha el nem fújja a szél, ha a csillár le nem szakad a Croisette felett az égről. (Ennek is van esélye a múlt heti katasztrofális vihar után.)