Hetilap kereső

Lampé Ágnes írása

A minap nyílt meg a magyar származású, világhírű fotóriporter, Robert Capa mostanáig nem látott képeiből álló tárlat a budapesti Ludwig Múzeumban. A fényképek kiválogatásával megbízott fotómuzeológus szerint nem az eredeti koncepció valósult meg, emiatt a fotók nem érték meg borsos árukat. LAMPÉ ÁGNES interjúja.

Honnan a Capa-kiállítás ötlete?

Több szálból indult a történet, elejétől az egyiket ismerem. Még a Fotómúzeum igazgatójaként, 1998-ban találtam ki a Fotográfusok Made in Hungary című projektet. Sorra vettem azokat a fényképészeket, akik a huszadik század eleje és 1956 között emigráltak, majd külföldön futottak be karriert. Szinte mindegyikük zsidó volt, szabad entellektüelek, ám gyökértelenek. Életművük nem került haza, hisz André Kertész, Brassaï vagy Robert Capa a szocializmusban nemkívánatos személynek minősült. Gyűjtőmunkánk eredményeként 1999-ben két tucat emigráns és korban hozzájuk illő itthon maradt fotográfus képeiből sikeres kiállítás jött össze, amely meg is járt tizenhét országot.

Capa hogy jött most újra a képbe?

Amikor 1998–1999-ben a New York-i International Center of Photographyben (ICP) jártam, Robert bátyja, Cornell Capa a Fotómúzeumnak ajándékozott száz-egynéhány Capa-fotót. Én meg azt gondoltam, lehetetlen, hogy a világon bárhol is rendeznek Capa-kiállítást, a művész életének első tizennyolc évéről csupán annyit tüntetnek fel, hogy „was born in Budapest”. Miközben tudom, hogy az a Madách Gimnáziumba járó, baloldali beütésű fiú ebben a kulturális közegben vált a világ vagányává, charmeurré és jó értelemben vett linkóci művésszé.

Ezt a pluszinformációt az itthoni tárlaton sem tudja meg a látogató.

Ezt az egyet hiányolom én is: Capa negyvenkét évéből az itteni majd két évtizedet a pesti kiállítás is felületesen mutatja be. A tárlatot úgy rendezték, mintha Barcelonában vagy Belgiumban, és nem Budapesten lenne, ahol Capa felnőtt, és személyiségének alapjai kialakultak. A kurátort nem igazán érdekelte a művész emberi, érzelmi hátországa.

Páldi Lívia kurátor szakértelmét sokan kritizálták.

Azzal bízták meg, hogy hozzon létre egy látványos, közönségbarát, európai mércével is értékelhető kiállítást. Ezt ötös alára teljesítette.

Akkor miért a keserű szájíz?

A fotókért egymillió dollárt fizetett a magyar állam. Az eredeti döntés úgy szólt: létesüljön egy a Robert és Cornell Capa hagyatékát kezelő magyarországi kutatóközpont, európai érvényességgel. A leendő gyűjtemény magjának szántuk azt az ezer-egynéhány képet, amelyet New Yorkban utóbb meg is vásároltunk. Az elképzelés az volt: jöjjön létre a New York-i ICP-hez hasonló fotográfiai intézmény, legyenek benne gyűjtemények, kiállítások, könyvtár, és folytassanak benne kiterjedt fotográfiai oktatást. Szép terv, amelynek révén nemzetközi know-how-val, „védőbura alatt” egyesülhetnének a régóta állandó anyagi nehézségekkel küzdő magyar fotográfiai intézmények.

És nem egyesülnek?

Sajnos mindössze annyi valósult meg, hogy hazakerült ezer Capa-kép. És bár a fotográfiai intézmény helyét is kiválasztották, végül dugába dőlt a terv.

Hiller István miniszter arról beszélt: az ICP-vel való további együttműködés része lehet a magyarországi fotósképzésről szóló későbbi megállapodás.

A miniszter mozgástere szűk ahhoz, hogy hosszú távú ígéretet tegyen. Merénylet a magyar fotográfia ellen, hogy egy ilyen hatalmas lehetőség helyett – amelyben ennek a fotográfiai projektnek a három „lába” (gyűjtemény, kiállítás, intézmény) a helyére került volna – most egy masszív és egy billegő jött létre, a harmadikat pedig amputálták. Az persze jó, hogy a képek itt vannak.

Egymillió dollárért.

Tény és való, a magyar állam ennyit egy összegben még soha nem költött fényképészetre.

Gesztus a fotóstársadalomnak.

Az lenne, ha a harmadik láb is „kinőne”. Igaz, két-három éve, a tervezés idején senki nem tudta, hogy világválság lesz. Ettől függetlenül a minisztériumnak kutya kötelessége lenne kommunikálnia, hogy amint mód nyílik rá, létrejön az intézmény.

Hogyan jutott Magyarország a Capa-fotók közelébe?

Három éve kezdődött, halkan, informálisan. A folyamatot a fantasztikus kapcsolatrendszerrel bíró Orsós László Jakab, a New York-i Kulturális Központ igazgatójának one-man show-ja indította el, és mozgatta mindmáig. Õ kezdett tárgyalni. Csorba Csillát, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját és engem a minisztérium kért fel, hogy utazzunk ki, és válogassunk Capa-képeket egymillió dollár értékben.

Jó kis munka.

Csakhogy New Yorkban kiderült: kicsit más a feladat. A csaknem ezerdarabos, az eredeti negatívokról évekkel később készült nagyításokból álló mesterkópia ugyanis már egyben volt, ahhoz hozzátenni és abból elvenni nem lehetett. Igazán nagy értéket a kor hangulatát és technikáját őrző, úgynevezett vintázs, vagyis az expozíciót követő egy éven belül készült másolat képvisel.

Vintázs nem fért bele az egymillió dollárba?

Kemény tárgyalásokat folytattunk. És sikerült is ugyanazért a pénzért még negyvenkilenc vintázst venni. Amúgy Cornell Capáék korábban három szériából álló válogatást készítettek. Capa akarata az volt, hogy három regionális központban legyenek elhelyezve: egy Amerikában, egy Ázsiában és egy Európában. Ha Magyarország nem tudta volna megfizetni az egymillió dollárt, a gyűjtemény marad New Yorkban, vagy odaadják a kontinens egy másik országának.

Végül is mi volt az ön dolga?

Az, hogy a munkatársammal eldöntsük: kivitelben, válogatásban, megjelenésben megéri-e egymillió dollárt fizetni a képekért, vintázsokat válogassunk, és letegyük a további együttműködés alapjait.

Megérte?

Épp ez a huszonkettes csapdája. Ha a helyzet így marad, akkor nem. Amikor döntöttünk, azt hittük, lesz az ICP-hez hasonló magyar intézmény, hazakerül rengeteg Capa-fotó, és a kiállítássorozat is megvalósul. Ha tudom, hogy nem jön létre a központ, azt írom a jelentésembe: megnéztük a kópiákat, nagyon jók, de ennyit nem ér meg.

Azért jó lehetett odakint! Mégiscsak eredeti Capákat foghatott a kezébe.

Amikor fotómuzeológusként háromezer eredeti Robert Capa-képet átnézhettem, megszagolhattam, olyan élmény volt, mint amikor a hegymászó felér a Mount Everestre.

És Cornell Capa?

Őt korábban látni olyan volt számomra, mint amikor a régészt beengedik a Jurassic Parkba, s ott találkozhat egy őslénnyel, akiről mindent tud, de sosem érintette meg a pikkelyét. Nagy formátumú férfi volt, 1998–99-ben még presztízse csúcsán.

Azt olvasni: a két Capa rendkívül eltérő személyiségű volt.

Az hát. A Friedman Endre és Friedman Kornél nevű testvérpár kikerült külföldre. Endre Párizsban kitalálta és felvette a Robert Capa nevet, öccse utóbb, Amerikában lett Cornell Capa. Robert vagány, belevaló, Kornél rendszerető, összefogó. Ha Robert él tovább, soha nem hozta volna létre öccse emlékére az ICP-t, nem teremtette volna meg a lehetőséget, hogy az anyagot feldolgozzák és kiállítsák a világban.

Térjünk vissza a mába. Az egymillió dolláros vásárlásba és kiállításba beleszólt a politika?

Persze. Bár nincs köze hozzá, ma mégis a politika határozza meg, ki fontos fotográfus, és ki nem, eldönti, az anyag hova kerüljön, mi legyen vele. A Capa-kiállítás is tele volt politikai motívumokkal. Amelyeket természetesen nem kívánok részletezni.

Helyszínbe, anyagi feltételekbe, netán személyi kérdésekbe szólt bele a politika?

Mindenbe. De mondom, a lényeg sikkad el, ha elveszünk a részletekben. Elég annyi: a kultúra egyetlen szegmensében, így a Capa-projektben sem volna keresnivalója a politikának. Megengedhetetlen, hogy menet közben átszólnak, megváltoztatnak, beavatkoznak. A kiállítás így részben kulturális, részben politikai eseménynyé vált.