Hetilap kereső

Dalos György írása

Az ötvenes években a betyárok – Zöld Marci, Rózsa Sándor, Sobri Jóska – pozitív hősöknek számítottak, mivel, úgymond, kizárólag a gazdagoktól raboltak, és az ekképpen eltulajdonított javakból bőségesen juttattak a szegényeknek. Jóllehet, rokonszenveztem velük mint szegény gyerek, de már akkor szöget ütött a fejembe: miért faragnak erényt valamiből, ami nem egyéb célszerűségnél?

Utóvégre eredményesen csak gazdagokat lehet kifosztani, és azt sem tudhatjuk, hogy a derék zsiványok, lókötők, szegénylegények a prédának mekkora részét fordították szociális célokra. Egyáltalán, létezik-e olyasmi, hogy mások vagyonának nemes szándékú megnyirbálása, mondjuk, önzetlen bankrablás? Egy eset, amellyel a német média behatóan foglalkozik, azt bizonyítja, hogy igen.

Katharina R. eredetileg művész akart lenni, de szüleinek nyomására a bankszakmában kötött ki. Több évtizedes munkája végül meghozta gyümölcsét: egy alig néhány ezer lakosú német városkában a helyi bankfiók vezetője lett. Hamarosan titkos tudásra tett szert: polgártársainak élete nyitott könyvvé vált számára, amelyben tetszése szerint lapozgathatott. A sokáig nyomasztónak, unalmasnak érzett munka egyre érdekesebbé vált. Észrevette, hogy miközben egyes kontókon óriási vagyonok hevernek évszámra érintetlenül, kis cégek és magánemberek folytonosan az összeomlás szélén vegetálnak.

Különösen kritikus a helyzet hó közepén, amikor a pénzintézet megvizsgálja, ki és mekkora összeggel lépte túl a hitelkeretet. Tegyük fel, egy diákot közvetlenül fenyegeti a veszély, hogy bevonják a bankkártyáját, ha sürgősen nem kerül rá száz euró, ami pedig nem is igazán nagy összeg. Vagy: kis fuvarozócég fennmaradása ötezer euró áthidaló kölcsönön múlik, de nincs, ki hitelezzen.

Katharina R. úgy érezte: itt kell közbelépnie. Diszkréten leemelte a szükséges pénzösszeget az intakt számlákról, és átutalta a szűkölködőknek, majd amikor azoknak a helyzete javult, végrehajtotta a tranzakció fordítottját. A gazdagok olykor észre sem vették, hogy kincsük megcsappant, a kedvezményezettek pedig úgy gondolták, maga a bank tolta át őket mint hűséges ügyfeleket az átmeneti nehézségeken.

Az asszony eleinte kicsiben játszott, de azután mind nagyobb kedvet kapott a dologhoz, s végül nem tudta abbahagyni. (Brecht óta tudjuk, hogy „iszonyatos a kísértés a jóra”.) Egyre több kliens számláját igazította át és vissza, mind nagyobb összegek sorsáról döntött, s bizony ekkor már nyílt csalásokhoz, fiktív készpénzfelvételhez és direkt hamisításokhoz is folyamodott. Azután szép lassan elveszítette kontrollját az általa beindított pénzmozgások felett.

Közben híre terjedt, hogy Katharina R. milyen kiválóan és humánusan menedzseli klientúrájának anyagi ügyeit, és egyre többen fordultak hozzá, ha bajba kerültek. Ráadásul a kedvezményezettek egy része addig nassolta az újra meg újra feltöltött számlát, míg végül nem volt mit tőlük levonni. Egy-egy módosabb ügyfél pedig meglepetten tapasztalta tulajdonának apadását. Végül egy nyugdíjas ügyvéd feljelentést tett a bank központjánál, mert egyik betétkönyvéből százötvenezer euró eltűnt.

Ez év elején, a vizsgálat megindításakor következőképpen festett a mérleg: Katharina R. összesen 8,5 millió eurót szakított le a tehetősek számlájáról, de csak 6,1 milliót tudott visszautalni. A hiányzó 2,4 millió kétségkívül az ő lelkén szárad, noha – ez teljesen bizonyos – egyetlen centet sem fordított a maga javára, ami ugyebár betyár elődeiről nem mondható el.

Katharina R. kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy amit tesz, jogi értelemben bűncselekmény, és a polgári társadalom értékrendje szerint erkölcsileg is elvetendő. Tudta, hogy előbb-utóbb leleplezik, és akkor felelnie kell az illegális műveletekért. Most, hogy a bíróság két és fél évnyi feltételes szabadságvesztésre ítélte, már bánja is a történteket, de ma sem tud mást mondani, mint hogy segíteni akart az ügyfeleken. Jogi értelemben meglakolt, a vállalat azonban emberségesen bánt vele: nyugállományba küldte, és havi 61 euró összeg visszafizetésére kötelezte: ez a hatóságilag levonható maximum a kisvárosi betyárnő alacsony nyugdíjából.

Summa summarum – hogy stílusosan fejezzem ki magamat –, Katharina R. sok jel szerint a pszichológusok által segítségszindrómaként emlegetett személyiségtorzulásban szenvedett. Ha anyagi haszna nem származott is a dologból, nyilvánvalóan élvezte életmentő, sorsalakító szerepét. Erkölcsileg azzal igazolhatta magát, hogy amikor egy-egy szerencsétlent kihúz a pácból, azzal a keresztényi felebaráti szeretet parancsának tesz eleget. Szűken közgazdasági szempontból pedig közönségesen pénzt forgatott, legalábbis kezdetben a felek sérelme nélkül.

Ha eltekintünk attól, hogy a csalást és hamisítást nonprofit vállalkozásként művelte, akkor valójában ugyanúgy járt el, mint maga a bank a rábízott betétekkel. S hogy végül csődbe jutott? Így igaz, de ilyesmi bankokkal is megtörténik, méghozzá nagyságrendileg ezerszeres következményekkel. Szerencsére az említett pénzintézet elég erős volt ahhoz, hogy kárvallott betéttulajdonosait kompenzálja. Veszíteni kizárólag Katharina R. veszített, aki minden ingóságát eladván, jelenleg egy másfél szobás lakótelepi lakásban él nyolcvanéves, szellemileg leépült édesanyjával.

Elképzelem: a Világbank vagy a Nemzetközi Valutaalap pénztárhelyiségében ül egy hatvan év körüli hölgy, sűrű, ősz haja gondosan hátrafésülve, sötét blézert és fehér nadrágot visel, pillantása, mint a gondoskodó, de szigorú anyáé – nagyjából ilyennek látták a német lapok Katharina R.-t a tárgyalóteremben. Fénykép a személyiségi jogokra való tekintettel nem készülhetett róla. Szóval, ül egy képernyő előtt, és nézi-nézi az EU tagállamait, figyeli, hol szorít a cipő, kinek van szüksége, ha másra nem, egy kis dugipénzre. Látja ám, hogy Izlandnak már fűtési gondjai vannak, márpedig az ottani időjárási viszonyok miatt ennek fele sem tréfa. Portugália nem fázik ugyan, de fél esztendeje úszik a lakbérrel, Írország pedig már három hitelkártyát cserélget, folyvást rettegve, hogy az automata mindegyiket lenyeli. Gondterhelten látja továbbá, hogy egyes ügyfelek képtelenek magukat utolérni.

Van például egy ország, amelyik, ha csak Katharina R. nevét hallja, durcásan félrenéz, sőt újabban azzal fenyegetőzik, hogy megadóztatja őt. Igen, Magyarország az, ott most jól jönne egy sürgős áthidaló kölcsön, hogy nyugodtan törleszthessék a legutóbbi sürgős áthidaló kölcsönt. No meg az elszabadult indulatok végett is.

Kitől lehetne lecsípni valamit Magyarország javára? – töpreng Katharina R. Dániától? Hollandiától? Olaszországtól? Néhány soványka milliárd talán meg sem kottyanna nekik. Vagy mégis? Az Egyesült Államoktól? Na nem, azokkal vigyázni kell, tavaly erősen túlköltekeztek. És Katharina R. ügyeskedik; manipulál, bankókötegekkel, aranyrudakkal játszadozik, államfők és pénzügyminiszterek helyett ír alá csekkeket, váltókat, bizonylatokat merész ívű kézmozdulattal. Tudja, hogy vabank játszik, s előbb-utóbb le fog bukni, de úgy érzi, muszáj segítenie. Az a filozófiai meggyőződés munkál benne, hogy a világ egy és oszthatatlan, plussza és mínusza bármi áron egyensúlyban tartandó, különben összedől.