Hetilap kereső

Sándor Zsuzsanna írása

„Rombolni nem, színházat építeni szívesen” – szól az elhíresült mondat Schwajda György kaposvári színházi pályázatából. És ez lett a címe a budapesti Katona József Színház nemrég bemutatott produkciójának is, amely a honi teátrumok mai helyzetét elemzi. Az előadás rendezője, egyben a Katona főrendezője azt mondja: félő, hogy a pártok éleződő versenyében a politika szavazatszerzésre használja majd a színházakat is. SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja.

Nem volt példa arra, hogy valaki a kortárs színházi életről rendezzen darabot. Mi adta az ötletet?

Tavaly, a Katona József Színház 25. évfordulóján indítottuk el a Notóriusok című sorozatot: a magyar színművészet egy-egy jelentősebb korszakát, meghatározó alakjait mutatjuk be. Azt gondoltam, beszélni kellene a jelenről is. Arról, ahogy a politika rátelepszik a színházra, a kultúrára. Egyik témaként az évek óta zajló színházi struktúravitát választottam. Előadásunkhoz a különféle szakmai konferenciákon elhangzott eszmecserék jegyzőkönyveit használtuk fel.

Annyira drámainak érezte a szövegeket?

Inkább azt tartottam drámainak, hogy álkérdésekről folynak parttalan, meddő viták. A kultúrpolitika valójában rákényszerítette a szakmát arra, hogy maga döntsön a sorsáról. Ami persze jó lenne, ha valódi művészeti problémákat tárnánk föl. Csakhogy a játszma arról szólt: a politika közölte, kevesebb pénz jut a színházakra, a szakma pedig mondja meg, mi ne legyen. Melyik színházat zárják be, melyik társulat szűnjön meg, kitől vonjanak el forintokat, hogy a másiknak több jusson. Ez nonszensz.

Pedig többek szerint a színház-finanszírozást is értékközpontúvá kellene tenni. A közpénzekből elsősorban a nívósabb művészszínházakat – például a Katonát – kellene támogatni.

A Katonának minden pluszforintra szüksége lenne, de nem ilyen áron. Nekünk nem érdekünk, hogy mások „holttestére állva” tűnjünk magasabbnak. A színházak büdzséje már így is olyan szűkös, hogy minden további „karcsúsítás” valamelyik társulat ellehetetlenüléséhez vezetne. S ennek főleg a színészek esnének áldozatul. Egy fiatal művésznek sok szereplehetőséget kell kapnia, míg beérik. Sok színész van, aki csak ötvenéves korára tudja kiforrni magát. Ha elvesszük a játszóhelyeket, megszűnik ez az esély.

De akkor mi a megoldás?

Több pénzt kell adni a kultúrára. A megvonások hosszú távon nagyon sokba kerülnek, hiszen az ország elhülyülése lehet az ára.

Előadásukban a színészek mai színházi vezetőket – például Alföldi Róbert, Babarczy László, Bálint András, Novák Eszter –, illetve kritikusokat – Csáki Judit, Koltai Tamás satöbbi – alakítanak. Pizsamában játszanak, gyakran bóbiskolnak is a nézők közt. Alszik a színházi szakma?

A pizsamát praktikus okból is választottuk. A produkcióra nem volt külön kerete a színházunknak. Nem telt drágább jelmezekre. De konkrét helyzetre is utal a hálóruha. Úgy két éve, egyik este fél hétkor felszólítást kaptunk a Fővárosi Önkormányzattól, hogy a gazdasági nehézségek miatt több milliót vonnak el tőlünk, és másnap reggelig adjuk le a Katona új költségvetésének tervét. Úgy gondolták, egy színházi koncepció kidolgozásához elegendő, ha az igazgató éjszaka összeüt valamit. Ezt nem lehet komolyan venni. A pizsama tehát azt is jelenti: álmatlanok vagyunk. De ha valaki ostorozni akar minket, értelmezheti úgy is, hogy folyton alszunk. Nincsenek progresszív elképzelések.

Eljátsszák a 2008-as szolnoki színházigazgató-választást is. Mint ismert: a város fideszes polgármestere nem vette figyelembe a szakmai zsűri véleményét, amikor kinevezte a teátrum élére a jobboldali kötődéséről ismert Balázs Pétert. Ön is aláírt akkor egy petíciót, amelyben neves művészek tiltakoztak az eljárás ellen – eredménytelenül. Saját gyengeségükön is múlott a kudarc?

Nem. Főként a politika felelőssége, ami tavaly Szolnokon és a többi vidéki színidirektor-kinevezésnél történt. Azért is a szakmát hibáztatják sokan, hogy a Nemzeti egy külterületi részen épült meg, nem az Erzsébet téren, ahogy eredetileg tervezték. Nem akarom felmenteni magunkat, de ez a mi erőtlenségünk mellett az egész magyar kultúra állapotát is mutatja. Nemcsak a színházi élet jellemzője, hogy nálunk nem szakmai, hanem politikai alapon dőlnek el a dolgok. Ha a kultúrának valódi helye volna az állami szintű koncepciókban, ez nem mehetne így.

Pedig az előadásban iróniával ábrázolja a színházi vezetőket: inkább csak tiltakozgatnak a politika nyomulása ellen, ám igazán senki nem mer kockáztatni.

Ez is igaz, de ez sem csak a színháziak jellemzője. Nehéz ma már bármiről is őszintén beszélni. Közéletünk is tele van homályos fogalmakkal, mint például „holdudvar”. Vagy bírósági ügy lett abból, hogy fideszes, nem pedig „Fidesz-közeli” cégekről írt az egyik hetilap. Még a színházi szakma sem merte leírni, hogy ami Szolnokon történt, az jogszerűtlen. Csak azt, hogy „jogszerűtlennek tűnő”. Annyiféle téboly van ebben az országban, hogy mára odáig jutottunk: félünk néven nevezni a dolgokat. Vékony jégen próbálunk egyensúlyozni, hogy támadhatatlanná váljunk, s eközben elvész a mondandó. Más kérdés: képes-e egyáltalán egységesen képviselni valamit a színházi szakma.

Épp a vidéki direktorválasztások bizonyították: a színházi közélet is megosztottá vált politikailag. A múlt év végén megalakult a Magyar Teátrumi Társaság, amely jobboldali színházvezetőkből áll.

Nevetséges és szomorú ez. Egy színház nem tud jobboldali vagy baloldali lenni, csakis az számít: mi a műsor. Mi a repertoár. A színháznak feladata az is, hogy hozzászóljon társadalmi kérdésekhez. De nem úgy, hogy szavazatot adjon az egyik „oldalra”. Az a baj, hogy sokan az előadástól is voksot várnak, és mindennek pártos jelentést tulajdonítanak. És ezelől nem lehet kitérni. Nemrég interjú készült velem a Sáskák című előadásomról – egy nem a jobboldalhoz tartozó rádióban. Utóbb az újságírótól megtudtam: nem akarták leadni, mert a nyilatkozatomból azt vonták le, hogy én jobboldali vagyok. Rögtön besoroltak valahová, holott én csak a rendezésemről beszéltem. Félő, a pártok mindinkább kiéleződő versenyében a politika a színházakat is szavazatszerzésre használja majd.

Hamarosan új igazgatót választanak a kulturális tárca által felügyelt Pesti Magyar Színház élére. Többen már most arról beszélnek: a pályázók közül az MSZP saját favoritjának kedvezhet, hogy visszavágjon a Fidesznek, amiért „birtokba vette” a vidéki teátrumokat.

Abszolút megtörténhet. De én ebből nem arra következtetek, hogy a politikai nyomás fokozódik. Hanem hogy a kultúra egyre kevésbé számít. Aki nem jár előadásokra, annak fogalma sincs arról, milyennek kellene lennie a színháznak. Például a Katonába szinte egyáltalán nem járnak politikusok. Pedig elvárható volna, hogy aki kultúrpolitikával foglalkozik, az értsen hozzá. A Fővárosi Önkormányzatban Horváth Csaba főpolgármester-helyettes megkapta a budapesti kórházak mellé a kulturális ügyeket is. Hogyan függ össze ez a kettő? Ő milyen szakmai ismeretek alapján dönt?

Lehetne azért optimistább is. Pár nappal a bemutatójuk után fogadta el a parlament az előadó-művészeti törvényt, amely a színházak működését is szabályozza. A kulturális tárca évekig egyeztetett erről a szakma vezetőivel.

Nem vettem részt a törvényalkotásban, de attól tartok: a sok bába közt elveszett a koncepció, ha volt egyáltalán ilyen. Mindenesetre nem derül ki belőle, mi az állam jövőképe a kultúráról. A kormányzat nyilvánvalóan látható eredményt akart elérni a „szabálykönyvvel”.

Van a törvényben garancia arra, hogy a politika kevésbé befolyásolhassa a színházakat, és azokban a művészi érték legyen az első?

Nem találok benne ilyet. Bár lehet, hogy ez paragrafusokkal nem is megoldható. A kaposvári színházi pályázatnál kiderült: szakmailag megfellebbezhetetlen grémiumot is össze lehet állítani úgy, hogy az az önkormányzat érdekeinek megfelelően döntsön. Nem várhatjuk el egy törvénytől, hogy visszaadja a kultúra elveszített presztízsét.