Hetilap kereső

Sztankay Ádám írása

A Valami Amerika első részét több mint félmillió néző látta. Pedig első filmes rendezője outsider volt: reklámfilmesek közé keveredett egykori fogorvos. Időközben két újabb játékfilmet készített - Magyar Vándor, Lora -, amelyek ugyancsak figyelmet keltettek. S bár csak néhány hete került a mozikba a Valami Amerika 2, időarányosan máris nézőszámot döntött.

Nyilatkozta: azért vágott bele a Valami Amerika második részébe, mert összejött egy olyan forgatókönyv, amely volt annyira jó, mint az előzőé. Ám említette azt is: a folytatásban szerette volna elkerülni az első rész gyermekbetegségeit. Voltak?

Az elsőfilmesek általában túlzottan kötődnek a felvett anyag minden kockájához. Nehezen vágnak. Nem érzik eléggé az arányokat. A Valami Amerikában feleslegen tobzódtak a zenés betétek, öncélú viccelődések. A második részt feszesebbre akartam. Azzal is számolnom kellett, hogy az utóbbi hat évben az egész világ felgyorsult. Sok rajzfilmet nézek a kilencéves lányommal. Csak kapkodom a fejem, annyira tempósak. Néha a gyereket kérdezem: mi is történt? Ő abszolút követi a váltásokat. Nagyon össze kellett szednem magam, hogy a Valami Amerika második részében felvegyem a ritmust.

Mundruczó Kornél például biztos vitatná, hogy pörgetni kell a filmek tempóját.

Egy közönségfilmnek naprakésznek kell lennie. Modernnek. A szerzői filmnek viszont nincsenek műfaji szabályai.

Az ön filmjeinek nincs „szerzőjük”?

A terminus technicusszal van probléma. A „művészfilm” kifejezést éppúgy hülyeségnek érzem, mint a „szerzői filmet”. De használják. Annyi tény: az úgynevezett közönségfilm általában követ bizonyos szabályokat.

De azokból is kirajzolódhat a rendező karaktere. Az ön munkái kapcsán verssor ugrik be: „Szeretném, ha szeretnének.”

Szégyellni szoktam, de nagyon igaz rám.

Mi van ezen szégyellnivaló?

Néha „puha” vagyok. Nem megyek bele bizonyos konfliktusokba, amelyekbe pedig bele kéne. Tény, az átlagnál erősebben vágyom az elismerésre, visszajelzésre. Pedig voltaképpen nem szenvedek szeretethiányban, de valahogy mégis mindig több kell belőle. Alkati kérdés. Ilyen a lányom is.

Az ön végzettsége: fogorvos. Nem járt filmművészetire, „kívülről nyomult be” a filmesek zárt világába. Filmszemleelnök is volt már. Puha lenne?

Mondjuk úgy: javul a formám. Ésszel, érvekkel dolgozom azon, hogy a szakma elfogadjon. A forgatásokon viszont sokszor kötöttem kompromisszumokat csak azért, hogy szeressenek. Utólag többnyire megbántam. Alapjáraton lehet bennem egy nagy adag bizonytalanság. Ám ahogy egyre több dolgot leteszek az asztalra, nő az önbizalmam. Erősödöm, mind jobban hiszek magamban. Ez talán látszik a munkák minőségén is.

A színészeknek hajlamos „alámenni”?

Voltak vitáim színészekkel is. Aztán a konfliktus elkerülése végett belementem, hogy úgy játsszanak, ahogyan ők akarnak. Visszanézve baromira idegesített a dolog.

Sosem vágták a fejéhez: nem is érthet a színészvezetéshez, hiszen hivatalosan sosem tanulta a rendezést?

Ilyen gondjaim nincsenek. Azt azért rögtön érzi egy színész, hogy tudom-e, mit akarok. Legfeljebb nem mindenben ért velem egyet. A színész attól szenved igazán, ha azért bízzák rá a megoldást, mert lesír a rendezőről, hogy fogalma sincs, mit akar.

Tulajdonképpen honnan ért ehhez? Tényleg nem tanulta a dolgot. Még főiskolát végzett filmesek is gyakran bevallják: remegett a lábuk, amikor eléjük került egy-egy színibölény.

A Valami Amerika forgatásán nekem is remegett, például amikor Básti Juli jött forgatni. Alig mertem elmondani, mit szeretnék, mert ő teljesen másként képzelte a figuráját. Volt is feszültség. Megalázottnak éreztem magam, mint akit megtiportak. Ma már máshogy van. De ehhez tényleg el kellett tölteni némi időt a pályán. Bár ami a mai fiatalokat illeti: azért nem mindegyik kezdi rettegve.

Nem?

Ismerek elképesztően öntudatos fiatalokat. Ami persze nem egyenlő a szakmai gyakorlattal. De azt látni az egész társadalomban: a technika felpörgésével hihetetlenül lement az átlagéletkor a vezetői pozíciókban. A fiatalok pedig nem feszengenek ettől. Ha rutinjuk nincs is, nagyon felkészültek. Érdekes jelenség. Más, mint az én időmben.

A saját tehetségében mindig bízott?

Eleinte forgatókönyveket írtam reklámfilmekhez. Közben kijárogattam forgatásokra. Álltam a háttérben, és éreztem, mit kellene mondani a színészeknek. A rendező gyakran ugyanazt mondta. Az a helyzet, hogy a rendezés csak nagyon alacsony szintig tanítható. Vagy van kommunikációs érzéke, szókincse valakinek, vagy nincs. Vagy el tudja bűvölni a színészt, vagy nem. Az első filmemnél például a felkészültségemmel vettem le a lábukról a színészeket. Rajzolt snittlistám volt, ami nem volt jellemző. Az sem, hogy ha hétkor összejött a stáb, nyolckor már kész voltunk a felvételre.

Azt mondta: alapjáraton bizonytalan.

Az ember sokszor kínlódik, de azért bírja, azért győzi le a kétségeit, mert közben tudja: alapjáraton „spiritusz” is van benne.

Egyre több vicces közönségfilm készül. Ön szerint a Valami Amerika-„sorozat” különbözik tőlük?

Az első film részben annak köszönhette a sikerét, hogy a szereplők valós miliőben mozogtak. A második részben is ügyeltünk erre, most sem akartunk elmenni a bohózat irányába. Új karakter a sztoriban a maffiózó figurája. Vigyáztunk, hogy esetében is elkerüljük a sztereotípiákat: nem zselézett hajú, trendi fazon, nem is kigyúrt, kopasz vadember. Pocakos, szakállas, „hétköznapi” figura. Agresszivitása is – mondhatni – mindennapos tapasztalatokat idéz. Akárcsak a családszeretete.

Lesz akkora „dobás” a második rész, mint az előző?

A kritikák, internetes csetelők többsége szerint jobb, mint az első. Egy hónap alatt több mint háromszázezren látták. Van, aki többször megnézi, akárcsak az elsőt. De a félmilliós nézőszámot ma már nehéz elérni. Mert amúgy egyre kevesebben járnak moziba.

A befektetett pénzt mikor hozná vissza?

Egymilliós nézőszámnál. De az kizárt. Más nemzetek másként viszonyulnak a filmjeikhez. Csehországban, Lengyelországban például ünnep a hazai alkotások bemutatása. Ha a hazai népesség arányai szerint annyian néznék a magyar filmeket, mint a lengyeleknél, akkor meglenne a milliós nézőszám. De hát sok mindenben különbözünk más nemzetektől.

Itthon közönségfilmet forgatni is csak passzió?

Ráadásul nekem kockázatos is. A forgatás alatt kiesik a reklámbizniszből az egyébként arra szakosodott cégünk. Mindig kérdés, milyen gyorsan sikerül visszakapaszkodnunk az üzleti világba. Néha eszembe jut, hogy ha az óceán túlsó felén csinálnék ilyen filmeket, akkor még az unokámnak sem lenne anyagi gondja.

Mégis: hogyan lehet rendre visszakapaszkodni a reklámbizniszbe? Barátságokon múlik?

Barátságokon és egyebeken. A sajátos helyi viszonyokon. Mert ez tényleg nem Amerika.