Hetilap kereső

Nádas Sándor írása

Volt idő, amikor a városi polgároknak kötelességük volt a lőgyakorlat. Ebből a célból aztán mindenféle vonatkozó egyleteket hoztak létre, lövöldéket emeltek (budapesti emlékük ma is él a Lövölde tér nevében, a Marczibányi téri és a pestlőrinci épület átalakított maradványában), és aktív lőéletet éltek.

Gyakoroltak, versenyeztek, szervezkedtek. A lövészet kötelezettségből igen hamar kedvelt társadalmi tevékenységgé vált, amelynek kiegészítéseként ettek-ittak, kvaterkáztak a derék polgárok. (Vagy épp fordítva, az evés-ivás kiegészítéseként időnként lövöldöztek egy kicsit.)

A lövészegyletek kiterjedt szervezettel, zászlókkal, indulókkal és legendáriummal rendelkeztek. És (e legendárium részeként) személyre szabott díszlőtáblákkal. Ezek a – jobbára névtelen mesteremberek által készített – dísztárgyak olyasféle ereklyék voltak, mint a mézeskalács szívek vagy a szurkolói mezek, csak (a közösség korlátozottabb volta miatt) sokkal több volt bennük a csak ott érthető utalás.

Egy-egy jól sikerült lövészet és/vagy ivászat emléke mondjuk, a közösséget összekovácsoló esemény vagy egyéni történet. S bár a korabeli polgár nemigen tartotta műalkotásoknak e táblákat (amelyek kör alakú formájukkal is az „igazi” táblákra hajaznak), mégis igyekezett őket megőrizni. Ezért maradhatott fenn több múzeumunkban is sok ilyen tábla, amelyek közül most tucatnyi látható a Budapest Galériában, a bajai múzem gyűjteményéből. Kedvesek, meghatóak, bumfordiak, tanulságosak.

Ámde a kiállításnak ez csak az egyik fele. A másik mai művészek modern kori lőtábláiból áll. Akiket egy meghívásos pályázaton „kihívtak” a tizenkilencedik századi elődök. S bár az újak között is találunk figyelemre méltó munkákat (Böröcz Andrást kell említeni mindenekelőtt), a képzeletbeli versenyt bizony a névtelen régiek nyerték.

Sebaj, majd a visszavágón lehet javítani.