Hetilap kereső

A Kossuth-díjas Konok Tamás életművének jelentős része Párizsban és Zürichben született, ám vitathatatlanul a magyar kultúrkincs része. A festőművésszel GRÉCZI EMŐKE beszélgetett.

- Hogyan kezdődött a festőművészi pálya?

– 1948-ban vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, Bernáth Aurél tanítványa lettem, és főleg „természet után” festettünk. Az akadémikus tudás elsajátítása mindennek az alapja, így a főiskolán eltöltött évek komoly szakmai alapokat adtak. De igazán nagy hatással az Európai Iskola tagjai voltak rám: Bálint Endre, Korniss Dezső, Gyarmathy Tihamér. Ők gyakorlatilag illegalitásban dolgoztak itthon. A modern, nyugati vizuális kultúrából alig jutott el valami hozzánk. Amikor aztán a Derkovits-ösztöndíjnak köszönhetően 1958-ban kijuthattam Párizsba, úgy döntöttem: nem jövök haza.

- Nemzetközileg elismert alkotó lett, ám első hazai kiállítását csak 1981-ben rendezhette meg a Szépművészeti Múzeumban. Hogyan fogadták itthon a képeit?

– Előttünk Vasarelyt állították ki ott, utána jöttünk mi a feleségemmel. Kitettek egy vendégkönyvet, nagyon sajnálom, hogy ellopták. Beírták: „Miért nem ilyen embereket küldtek Recskre?” Bejegyezték azt is: „Ilyen szabásmintákat az öcsém is tud rajzolni.” Szinte sokkoltuk a közönséget. De azért meghívtak a műszaki egyetemre kortárs művészetet tanítani, és ezt a munkát a mai napig örömmel végzem. Rákényszerít arra, hogy folyamatosan tájékozódjak a mai képzőművészeti irányzatokban.

- Műgyűjtőként is ismertté vált itthon, a legnevesebb hazai gyűjtők katalógusában szerepel, képzőművészeti kincseiből tárlatot is rendezett. Hogyan gyűlt össze az anyag?

– Eszem ágában sem volt gyűjtővé válni. Párizsban kallódtak azok a grafikák, amelyeket a művészkapcsolataim révén kaptam vagy cseréltem. Amikor ideszállítottuk, és elkezdtem rendezni, paszpartuzni az anyagot, akkor derült ki: négyszáz darabos kollekcióról van szó. Ezek többnyire redukált példányszámban készült, nagy kiállítások alkalmából kiadott, a meghívottak számára dedikált vagy aláírt lapok olyan művészektől, mint Miró, Ta`pies, Eduardo Chillida vagy Alexander Calder.

- Létrehozta nálunk a Konok–Hetey Művészeti Alapítványt. Mi a célja az intézménynek?

– Anyai ágon ősöm volt Ferenczy István szobrász: tőle nagyon sok levelet, tárgyat őrzök. Dédapám festőművész volt, Székely Bertalan barátja, az ő anyaga is nálam van, ahogy apám, nagyapám fotógyűjteménye és persze a feleségem és a magam életműve, a levelezésem. Nincs utódom, és bár a hagyatékot már több múzeumnak felajánlottam, sehol nem kellett. Azért hoztuk létre végül az alapítványt, hogy gondozhassuk ezeket a műveket. Mindent végigfotóztunk, de a levéltári anyagot is fel kellene még dolgozni. Nem szeretném, ha mindez veszendőbe menne. De emellett alapítványunk kortárs művészeti szabadegyetemet is indított: a legújabb áramlatokról tartott nálunk előadást többek között Rényi András, György Péter, Mélyi József és sokan mások.

- A Hazám díj kapcsán azért megkérdezem: ha lakhatna Párizsban vagy akár Zürichben, miért döntött Budapest mellett?

– Mert sok olyan műkincset, kordokumentumot őrzök, amely mégiscsak ennek az országnak a szellemi öröksége. Itt a helyük. Éveken át háromlaki életet éltem, folyton úton voltam Franciaország, Svájc és Magyarország között. De az utóbbi időben már főleg itthon vagyok. Úgy érzem, most már tényleg hazaérkeztem.

(A cikket teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra XXIII. évfolyamának 46. lapszámában, melynek nyomtatott vagy digitális kiadását itt megrendelheti.)