Hetilap kereső

Bölcs István írása

Lehet itten falazni a köntört, könnyes szemmel a klasszikusokat visszasírni, de ettől még a tény tény marad: 2009-ben Európában bizonyos Stieg Larrsontól adták el a legtöbb könyvet. Tízmilliószámra. Többet, mint a Bibliából, Thomas Manntól, Tolsztojtól és Hemingwaytől, valamint a földrész összes lírikusától együtt. Mindössze három kötete, a Millennium trilógia révén. Ennek első része látható most a mozikban.

A könyvet leginkább úgy minősítették: „Letehetetlen.” A nézőtéren ez úgy mérendő: vajon kijönnek-e közben a nézők? Nem, nem jönnek ki. Pedig néha jó lenne.

A képeken látható brutális akciókról, persze, olvastunk, ám sokkal szordínósabban éltük át. A betűt az ember mindig valahogy a saját habitusához, teherbíró képességéhez szelídíti. Itt most a durváját kapjuk. És még azt sem mondhatom, hogy öncélúan. Hiszen ezek a sokkok a korántsem szeplőtelen női főszereplő tetteinek motivációjául szolgálnak. S ha nem volnának elég kemények, nem lennének képesek később igazolni a vaskos fordulatokat.



Véresebb lett a történet. A nyomozó-riporter személyisége halványult, a címszereplőé erősödött. A férfi mögül majdnem teljesen eltűnt az a szakmai és intellektuális háttér, az a kapcsolatrendszer, amely őt differenciáltan hitelesítette, s a lányból is kevesebbet látunk, mint a regényben. (Puella ex machina...) De hát az efféle mínusz majd minden megfilmesítés mérlegében szerepel.

Ezzel együtt erős élmény a film. A figurák érdekesek, a cselekmény izgalmas, a táj impresszív, a számítógép mint eszköz fantasztikus, a rejtély megoldása logikus.

Arra természetesen nem alkalmas a mégoly bűnügyi történet sem, hogy a jóléti társadalomnak valamiféle általános és érdemi kritikáját adja (túl a „hát bizony, János”-féle sopánkodáson), a polgári demokráciát kétségbe vonja. (Angliát sem Hasfelmetsző Jackről ítéljük meg.)

(Rendezte Niels Arden Oplev. Egyszerűen.)