Hetilap kereső

Bölcs István írása

Mondogatják, akiknek soha semmi nem drága, hogy sajnos nálunk elmaradt az igazi rendszerváltás. Elmaradt a leszámolás, a véres fordulat. Akkor lenne itten katarzis, igazi. Mennyivel lett volna jobb (?) eltemetni halottainkat (élőinket), és mindent nulláról újrakezdeni?

Na, itt egy hiteles film az egyik szomszédos rendszerváltásról, őszinte és megindító. A széthullott Jugoszláviába emelt fővel térnek vissza a hajdan Németországba menekült megélhetésiek, húsz év után Mercivel és belevaló nővel. A dajcs márka minden ajtót megnyit. A visszatérőt alázatosan nyalogatják körbe új vezetők, régi barátok. Lehet újrakezdeni! S ha ehhez a régi feleséget ebrúdon kell kivetni a lakásból, hát vettessék ki. Ha be kell mutatkoznunk – de szó szerint – egyetlen fiúgyermekünknek, akit itt hagytunk, akkor öblösen bemutatkozunk. Ha húsz évig egy telefonhívásra sem volt jó az itt hagyott házastárs, akkor most elvárjuk, hogy alázatosan fogadja válási szándékunkat.

S hogy eközben a volt tanácselnököt sötétben, sunyin leütik, hogy a néphadsereg a szétzüllés határán tétovázik, hogy a szerbek lövik Dubrovnikot, hogy itt, Boszniában is előkerülnek a mundérok és a mordályok, hogy testvér testvért elad, kezdődik az embervadászat, s végül becsapódások füstje-koromja festi be az eget a menekülők feje felett. Elég az újragondoláshoz: mennyi testvérharc, gyűlölet és vér hiányzott a mi megtisztulásunkhoz? Ugyan már! Nem a polgárháborúk szülik a polgárokat. Azok csak áldozatokat tudnak csinálni, és gyilkosokat.

A film elején hőseink nem szeretnivalóak, sőt. Groteszk, csehes hangulatok révén ismerkedünk szűk világukkal. Apránként békülünk meg velük, szív be a történet, s leszünk sorsuk drukkerei. (Az utolsó képekben nyilvánvaló az „hommage a` Fábri Zoltán”, egy bókoló idézet formájában a Körhintából.)

A rendező, Danis Tanoviæ nem nyeretlen kétéves. Első filmje, a Senki földje Cannes-ban több díjat, Los Angelesben Golden Globe-ot, Oscart, majd Európai Filmdíjat is nyert.

Tessék megnézni!