Hetilap kereső

Bölcs István írása

Jól felpumpált cím. Ha ettől sem esünk hanyatt, hát semmitől. A nagyobb baj az, hogy ehhez a filmhez illik is, szükséges is ez a nagyotmondás. Pedig Ken Loach eddig általában nem szorult rá a külsődleges erősítésekre. Magától megvolt az erő a műveiben.

Ez most csalódás. Amit háborúról, hadseregről, zsoldosokról, gyilkolásról, bosszúról és annak hiábavalóságáról elmond, az tisztes közhelygyűjtemény. Agitprop. Kiskatekizmus. Direkt prédikáció. Már láttuk. Hallottuk.

A rémület bagdadi dokumentumképeinek beemelése a történetbe csupán pótlék. A hiányzó lélekomlások helyett külső, külvilági tragédiákat implantál a történetbe a rendező. Közönséges militáris bűnök és bűnhődések helyettesítik a személyre szabott tragikai vétségeket és következményeket. A robbanások, a dühös, ordító viták is csak bombasztikus eszközök maradnak. Az indulatok nem tudnak belsőkké finomodni. Nem érezzük a megrendülést, a változások rezdüléseit, nem lehetünk a végigkísérhető belső átalakulások drukkerei, mert ezekből ki vagyunk zárva. Úgy lehet: ezek Loachot most nem is igen érdekelték.

Egy ennyire ismerős történethez kevés egyetlen eredeti, váratlan csavar, az „akkor miért is halt meg Nelson” drámai dilemmája. Bár akad ezzel is egy kis bökkenő: ha Nelson ebben az egy halálban ártatlan volt is, akadtak más ölések, erőszakok a rovásán bőven. Áldozatnak tekinteni hát több mint elnézés. Hiba. A bűnhődés módja persze vitatható, de hát a film csak jelképes törvényszéknek tekinthető, nem valóságosnak, amely btk. szerint ítél. Ebben áll a művészet szabadsága.

Tegyük hozzá a fentiekhez azonban azt is, hogy az idétlenül igénytelen nyári mozikínálatban ez a film még mindig érdemleges minőséget képvisel a sok semmire se való között. A hibajegyzék számbavételekor Ken Loach korábbi műveihez mértünk, s nem a mostanában kínálgatott cukros limonádékhoz.