Az alcímből, „A legenda másik arcából” kiderül: e film szerint nem igaz, hogy ő lett volna a vérdopping első hazai felhasználója. Nem volt boszorkány, nem volt női Drakula, kéjgyilkos. Szadista is csak akkor, ha a rusnya rokon (és jagói jellemvonásokkal is felruházott) udvarló bolondgombával megétette.

Sárkányfog volt a címerében, három. Csodáljuk-e, hogy sokan sárkányfog-veteményesnek látták a melankolikus, kardos, gazdag özvegy megműveletlenül maradt kertecskéjét? S ha a kezét nem lehetett is megkapni (legalább átmenetileg, balról), a földjei, várai azért kívánatosnak bizonyultak. Még az ország nádora számára is, aki vette magának a fáradságot, és személyesen vezette a vizsgálatot a dacos nő ellen.

Annyi erős szót olvastam előzetesen a filmről, hogy végül egyenetlenségeivel együtt is kellemes csalódást okozott. (Jó néhány beállítást sajnáltam volna elveszni.) Szent igaz, az álomjelenetek sokszor túlfutó ízlésficamba csapnak át, a karóba húzottak feje felett a holló és az akasztott emberek rajza olcsó. A tömörítés is ráfért volna a történetre. Caravaggio idevarázslásának felhánytorgatása tán ésszerű, nincs nyoma magyarországi látogatásnak. De a többi stimmel: a művész karaktere, verekedő, gyilkoló, menekülő volta igaz. Homoerotikus beállítódása hasonlóképp. A vándorló gyóntatószék látványa pedig a film ritka ironikus pillanatait adja.



S mit kezdjünk a két szerzetessel és a szerzetesek szerkezeteivel, amelyek talán csak Leonardo elméjében forogtak akkortájt? Kérdik a kritizálók: hogy kerülnének ezek ide? No de hát biztos ott volt-e vajon a paradicsomi kígyó annak idején? Rákukorékolt-e tényleg a kakas Júdásra?

Egy nagy mesébe belefér.

A boszorkányt pedig hazai szokás szerint majd újratemetjük.

(Rendezte Juraj Jakubisko, címszerepben Anne Friel.)