Hetilap kereső

Bölcs István írása

Hagyjuk ma este a zsaruk mocskos ügyeit, a szélesvásznú szerelmeket, a tibeti titkokat és a könnyező pálmákat, mindent, ami mitologikus, ami nem hétköznapi, hanem a moziipar terméke. Egy ilyen széles ívű lemondó gesztus persze mindig gyanús. Mit kínálnak helyette? Mire akarják itt rábeszélni az embert, aki moziba jár?

Hát csak a magunk életére. Amit oly jól ismerünk. Lehet hősünk egy New York-i depressziós zenész vagy egy odaszakadt, menekült szerb fiatalember, aki fuvarozással keresné kenyerét (épp, mint e film rendezője hajdan, a kilencvenes évek elején). A szaxofonosnak egy névházasság révén ki kellene menekítenie a fuvaros Belgrádban ragadt menyasszonyát, s az ezért kapott pénzből tán túl tudná élni ismétlődő lelki s nemcsak lelki válságait.

De valami mindig közbejön. Így lesz mindkét hős a másik életébe betolakodó, belemenekülő emigráns. Két összeakadt szegény ember, egymásnak kiszolgáltatva. Itt és ott – ugyanúgy.

Körülöttük (is) csupa telitalálatos figura: a belgrádi anya, akit nem avatnak be a tervbe, és ebből még nagy komplikációk származnak, a fekete bőrű ügyvéd, a film legtehetősebb figurája, a latin-amerikai bevándorló autószerelő, akinek nagyobb a szája, mint a füle, a hajdani jugoszláv útlevelére büszke özvegy sportvezető vagy a mélyszerb taxis, aki szerint az amerikaiak azért bombázták s zaklatják őket (púderozva: kényszerítik ismétlődően alárendelt szerepre szexuális aktusokban), mert nem tudják megbocsátani, hogy a szerb: az igenis büszke nép.

A lúzer zenészen persze rajta az „Amerikából jöttem” fénye, New York Cityé, amelyet – s ez a fényképezés bravúrja – bizony össze lehet keverni Belgrád képeivel. Itt is vannak felhőkarcolók, tán csak egy a bajuk, hogy „jugoszlávok”, és kisvárosira törpül a Nagy Alma képe is. Ahol szintén nem könnyű boldogulni, s még annál is nehezebb boldognak lenni.

Akik Jim Jarmush keze nyomát látják a történeten, a jellemrajzokon, nagyot nem tévedhetnek. (Rendezte Darko Lungulov.)