Hetilap kereső

Bölcs István írása

Vannak filmek, amelyeknek a sorsa már a színészválogatásnál eldől. Amikor Meryl Streep aláírta a szerződést, miszerint ő egy nagy csontú, struccmadárra emlékeztető amerikai nő bőrébe búvik a múlt évszázad negyvenes éveinek Párizsában, aki unatkozik civillé válva (hisz korábban hírszerző volt a férjével együtt), és szeretne magával valamit kezdeni, de a kalapkikészítésnél jobban érdekelné a francia konyha, ha lenne angol szakácskönyv e tárgyban – a siker már elindult.

Igaz, ez az amerikai nő Párizsban az elején igencsak harsány. Ricsajos. De betudjuk annak, hogy a helyi nyelvet és kultúrát, a vicinális nyájasságot és étkezést épp csak tanuló asszony, jóindulatát bizonyítandó, hangosabb bon apetite-eket mond, szélesebb gesztusokkal lesz latin, mint a bennszülöttek.

Meryl Streep az a karakterszínésznő, aki egy-egy szerepet oda-vissza is el tud játszani. A színét is, a visszáját is. Ritka képesség!

S ha nem is ilyen nagyságrendű a drusza, Julie (Amy Adams), aki az utókor technikáinak segítségével restaurálja New Yorkban Julia francia konyhaművészeti mutatványait, s blogokban mutatja be harcát a nagy és legyőzhetetlen példaképpel, ő is érzékeny, eleven sorsú szereplő. Kettejükéből fonódik a filmnek az igen nagy szakértelemmel elkészített, szelíd és szórakoztató, derűsen bölcs története.

Amely természetesen nem a konyhaművészetről, a gall rafinériákról, nem a hajdani és mai konyhatündérekről szól, hanem az egészről. Életről, halálról, feladatainkról, dolgainkról, sikerről, kudarcról, hasra esésről és talpra állásról. A kacsa kicsontozásáról és a kötelező őszinteségről, a hollandi mártásról és a hitről, a homárról és a derűről, az aszpikról és esendőségünkről, a buggyantott tojásról és a szerelemről. Arról: mi dolgunk a világon. Emiatt lesz enciklopédikus. És jókedvű, felderítő, kedves.

(Rendezte Nora Ephron.)