Pedig a vásznon maga Sherlock Holmes jelent meg újrafutózva, áramvonalasítva, felturbózva. Való: nem ilyennek ismertük. Pedig az van kiírva a plakátokra, hogy írta (a jó nevű) Arthur Conan Doyle, de ez nem lehet igaz – mondja a néző, ha már látta. (A Hampshire melletti Minstead temetőben bizonytalan eredetű forgolódás surrogó zaja terjeng a bemutató óta.)

Mert ez a Sherlock nem az a Holmes. Annak vaslogikája volt, ennek csak vasökle. (Mint hallom: intellektuális körökben ezt jelentős különbségnek tekintik.)



Igaz, megtartotta a mesterdetektívnek néhány külsődleges tulajdonságát ez a feltámasztott is: pipázik, hegedűhúrzengés mellett meditál, van egy orvos barátja, s harcban áll bizonyos Moriartyval. Csak hát: modern lett! Amerikai fazonú akcióhős, aki még a rendőrséggel is szembekerül. (Hol van már a keménykalap-emelő, tisztelettudó Scotland Yard?) A hajdani Baker Street-i észkombájn szimpla kaszálógéppé válik. Üt, vág.

Nem ez az ő világa, ez a bunyós. De ebbe írták bele feltámasztói. Sherlock Holmes sikerei épp analitikus racionalizmusának voltak köszönhetők. (Megfigyelőképesség+logika.) Rémregények, kísértethistóriák meg nem zavarták a lelkét, nem hitt a fekete mágiában, a romantikában, a velőtrázó történetekben.

Amikor itt halott vörös törpe után nyomoz, belga óriással küzd (aki nevével ellentétben egyáltalán nem nyúl, sőt!), éppen a romantikába keverik bele, vissza ezt a modernül racionális intellektust.



Ellenfele, Lord Blackwood a megnyúlt, hegyes füleivel egy vámpírba oltott, tétova Mefisztóra emlékeztet. Érdeklődése a távirányító és a harcigáz iránt merőben anakronisztikus. Még félni sem tudunk tőle igazán. S mert nem, így győzelem sincs.

(Rendezte: Guy Ritchie, címszerepben Robert Downey jr. – láss csodát: egy Golden Globe-ért! –, dr. Watsonként Jude Law.)