Nem kell ahhoz nagy művészet, hogy a pénzt szállítók nagy, mindennapi kísértését fölmérjük. S ahhoz sem, hogy lássuk a pénzpiac biztonsági embereinek bizonytalanságát. Mozgásukat abban a kétes sávban, ahol nem mindig egyszerű megkülönböztetni az őrzőt az orzótól.

Antal Nimród felejthetetlenül tehetséges indulása óta (Kontroll) csinált Amerikában egy felejthetőt, aztán most ezt a figyelemre méltóan erős filmet.

A Szállítmány férfifilm, erőszakos, illúziótlan. Ütős a szó minden értelmében. Amikor a legelején eltréfálkoznak egy durva sörétű vadászfegyver felbukkanásán, biztosak lehetünk abban: elsül majd a maga idején, mint Csehovnál, s azóta is mindig.

A film fontosakat mond az erőszakról. Például azt, hogy tudnunk kell: egyetlen emberen is múlhat. Nem ment a csordaszellem, ki-ki felel magáért.

Állítja azt is, hogy akkor a legerősebb a konfliktus, ha egy csapaton belül alakul ki. Akkor ugyanis minden állásfoglalás árulásnak vagy a szolidaritás győzelmének minősül. Mindenki felel mindenkiért, amíg a csapat működik. Ha elkezd széthullani, ha valaki, akár csak egy is kiválik, és szembefordul a többiekkel, a fejlemények beláthatatlanok.


Csapat kell, mint a Kontrollban is. Férfiak csapata, akik ugyanazt a foglalkozást űzik, ismerik egymást, egyet gondolnak. Szándékaik egyfelé húznak. Az új fiú megjelenése okozza a bajt, s nem is kicsit: veterán katona ő, ezüstcsillaggal dekorálva, túl az iraki háborún.

Ha valakinek, neki lenne igazán szüksége pénzre (ezt a kicsit körülményes bevezető szituálásból megértjük), csak hát benne több a tisztesség, a gátlás, a törvénytisztelet, mint a többiekben. Ő lesz a porszem a gépezetben.

A Szállítmány erős film, de egysíkúbb, mint a Kontroll volt. Annak több volt a színe, a játéka, többfélék voltak benne a szereplők, még nő is akadt a történetben, a konfliktusai is összetettebbek voltak. Ugyanakkor az előző Antal Nimród-filmhez, Az elhagyott szobához képest erős előrelépés.