Hetilap kereső

Bölcs István írása

Már a szélhámosság sem a régi. Igaz, kurta emlékezetünkből tán ki is esett, mennyire el voltunk kényeztetve, mi, európaiak nívós szélhámosokkal. Alexandre Dumas-tól Thomas Mann Felix Krulljáig és tovább.

Ez az amerikai fivérek által előadott átveréssorozat – gyenge utánzat. Ahhoz, hogy szórakoztatva legyünk általa, jócskán lejjebb kell eresztenünk az igényszintünket. Az ígéretesen induló történet negyedóra múlva kifullad, s azután a rejtvényfejtés, a csoportkonfliktus, a melodráma, a vígjáték, a kalandfilm és a spekuláció rengetegében veszít utat újra és újra. Pedig igyekszik, sőt néhol éppen az az érzés zavar, hogy „túl van igyekezve” a dolog.


És még azt is írják róla, hogy road movie lenne! Holott ezt a marketingötletet nem lehet igazolni egy-két forgatási helyszínnel, sem azzal, hogy azt mondjuk: „Most meg már Mexikóban vagyunk.” Mert nem vagyunk! A road movie olyan film, amelynek nem helyszíne, hanem témája az ÚT. Olyan drámai eleme a történetnek, amely alakítja a szereplők sorsát, beleszól abba. Minősége nem jön létre azáltal, hogy kijelentjük (vagy kiírjuk a vászonra): hipp-hopp, most meg itt vagyunk, meg ott.

Lényegében egy korán kifáradt, elnyújtott, kevés érdeklődést csiholó történetet láttunk, amelyből hiányzott az élő humor, a szélhámosok bámulatos nagyvonalúsága, meggyőző ereje, az efféle sikerek cinikus élvezete, a nézők fölényérzetének vagy legalább beavatottságérzetének minden lehetősége. Itt ugyanis semmi nem komoly, minden csak átverés, nem is volt érdemes mérlegelni bármely epizód értékeit vagy következményeit, hiszen a következő snittből már kiderült: szélhámosok játszanak velünk.

Ők szórakoztak. Legalább ők.

(Írta és rendezte: Ryan Johnson. Főbb szerepekben Adrien Brody, Mark Ruffalo, Rachel Weisz.)