Hetilap kereső

Ha grafikont készítenénk arról, hogy milyen fogadtatásra talált hazánkban a világ egyik legjelentősebb filmművészete, érdekes lenne a görbe. Hosszú időn át leeresztett sorompó állta útját a bemutatóknak, később mérgezést kaptunk a túlkínálattól, aztán megint nulla közelébe kerültek a mutatók. Az okok egyáltalán nem a minőség hullámzásával függnek össze, hanem a szeszélyes politikai széljárással. VERESS JÓZSEF helyzetképe.

A Patyomkin páncélosról és a némakorszak irányzatteremtő darabjairól természetesen nálunk sem lehetett hallgatni, a művek forgalmazását azonban megakadályozta a cenzúra. Az elismerő véleményekre fittyet hányva érvényesítettek ideológiai szempontokat. Az indok: nincs szükség felforgató eszmék népszerűsítésére, a kiemelkedő művészi színvonal nem adhat felmentést a készítőknek. Így aztán a Nyugat és más tekintélyes orgánumok szakíróinak méltatásai ellenére a magyar közönség számára ismeretlenek maradtak a világszerte ismert mozidarabok – lényegében a második világháború végéig. Az alkalmi bemutatók nem hoztak frontáttörést, a magyar filmkultúra spektrumából hiányoztak a szovjet színek.

Beszédes adalék a korból: a híres Castiglione–Székely-féle filmlexikonban például nem szerepel Szergej Eizenstein (igaz, hazánkfia, Balázs Béla sem). Ugyanakkor – ez a másik véglet – 1944-ben sok példányban kiadták Vszevolod Pudovkin könyvét, A film technikáját (németből fordították). Igazi kuriózum: immár nem virtuális ismerkedés lehetősége egy szovjet klasszikussal, aki mellesleg hű pártkatona hírében állt.

Miután elhallgattak a fegyverek, új időszámítás kezdődött. A közönség eleinte lelkesen tapsolt a hosszú ideig nemkívánatosnak tekintett szovjet filmművészet egyre szaporodó darabjainak, a Tovaris P-nek és a többi alkotásnak (igyekeztek a múlt értékeit is megismertetni a nézőkkel). Később, kivált amikor kiszorultak az amerikai slágerek a műsorból, nyomasztóvá vált a szovjet dominancia. Az orosz stúdiók termékei mellett eljutottak hozzánk a soknemzetiségű állam gyárainak produktumai is, amelyeket persze a programban nem tüntettek fel (az ukrán, grúz, litván stb. filmek is „szovjet” címszó alatt futottak).

Szőnyeg alá söpört problémákkal járt a mértéktelen aránytévesztés. Selejtes áruk tömege jelent meg a kínálatban, amelyeket – a Vidám vásár-szerű propagandisztikus giccseket – igyekeztek igazi gyöngyszemként eladni. A nézők nem állhattak ellent, hiszen „eszi, nem eszi, nem kap mást” alapon voltak kénytelenek filmet nézni, s különböző trükkökkel, manipulációkkal, akciókkal is mesterségesen feltornázták a látogatottsági mutatókat.

Ugyanakkor – kimondatlanul – erősödtek a fenntartások. Egyrészt a szelekció gátlástalan elvtelensége miatt, másrészt a gondosan eltitkolt politikai motivációk okán. A „kötelező szeretet” ellenszenvet váltott ki, sokan a mi felfogásunktól idegennek találták a vásznon népszerűsített kommunista eszmeiséget, életvitelt, stílust (arról nem beszélve, hogy virágzott a szocreál sematizmus).

1956 megint új helyzetet teremtett. Mivel – Királyhegyi Pál bonmot-ját kölcsönvéve – később helyrelőtték a szovjet–magyar barátságot, kisebb dózisokban ugyan, de újra elárasztotta a szovjet filmpatak a magyar mozikat. Csakhogy a változás szellemisége minőségi fordulatot hozott. A Szállnak a darvak, a Ballada a katonáról, az Iván gyermekkora, később az Egy év kilenc napja és más kvalitásos művek után az elutasítást nem lehetett volna megindokolni. Az igényes és előítéletekre nem adó értők is felfedezték Hucijevet, Mittát, Panfilovot, Germant, Klimovot, Csuhrajt, Paradzsanovot, Koncsalovszkijt. Andrej Tarkovszkij kultusza nálunk már akkor kialakult – a mai napig tart –, amikor odaát, a hazájában még renegát árulónak nevezték, s műveit dobozba süllyesztették.

Az írást teljes terjedelemben a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvashatja.

Andrej Rubljov - videó: