Hetilap kereső

Bölcs István írása

„Ama rettentő lármának / Kezdek leírásába...” – kezdődik a Békaegérharc. Végy hát egy krimit és egy vígeposzt, és keverd össze! Tálald hajnövesztő kenőccsel díszítve. Hőseid legyenek vérprofik, az sem baj, ha a szakma komolyabb, lövöldözősebb részéből jönnek, s hagyd őket a titkokban elmerülni.

Mondjuk: a nő legyen CIA-exügynök, a férfi meg volt brit titkosszolga (így legalább nyelvi problémáik nincsenek), legyenek szerelmetes ellenfelek, akiken újra meg újra erőt vesz a sanda gyanú, aztán engedd őket ágyba, konyhába, tárgyalóba, kaszinóba, hadd izguljon mind, aki kopasz.

A hajdani állami kémek a cégvilágban hasznosítják magukat: üzleti titkokat kajtatnak vagy éppen védenek egymás elől. A szertartás éppoly vészjósló, „rettentő lármás”, mint a komoly kalandfilmekben, csak itt a tét picur. A széles gesztusok és nagy leleplezések mögött kicsinyke az egér, amit szülnek a hegyek.

Mondanánk mentegetésül: de hisz paródia. Csak annak nem elég vicces. Mondhatnák: egy krimi megengedheti magának. De annak meg nem elég titokzatos. Inkább csak kusza. Ha megtudjuk a történet végén, hogy az összes Pál utcai fiú valójában vörösinges, akkor ugye miért is halt meg szegény Nemecsek? Elmegy a kedvünk tőle.

Itt is túl sok az átállás, az itt is vagyok, ott is vagyok, kint is, bent is, a kettős ügynök meg minden. S amikor mindez már csak a végső tablón lesz látható, a meglepetés nem felkavar, csak felháborít. Minek néztek itt minket? És mi miért nézzük?

A végén a lúzerek önnön életük romjain trónolnak, és pezsgőt isznak. Ez jó. Talán ha korábban elkezdik, és következetesen végigjátsszák az iróniát, jobban jártunk volna. De ahhoz választani kellett volna: komolyan beszélünk, vagy viccesen.

Volt jobb film, sok. (Persze, rosszabb is. Még több.)

(Írta és rendezte: Tony Gilroy, játssza Julia Roberts és Clive Owen.)