Hetilap kereső

Nádas Sándor írása

Voltaképpen két kiállítást nézhetünk meg a Magyar Nemzeti Galériában egy belépőjegyért.

Az egyik a tavaly százéves futurizmus kapcsán szervezett emlékvándor- (esetleg vándoremlék-) kiállítás, amelyet Fortunato Depero műveiből állítottak össze avatott kurátorok a művész (még önmaga által létrehozott) roveretói múzeumának anyagából. Ez a gazdag anyag (több mint száz munka utazik keresztül-kasul a világon) teljes képet ad Depero egész munkásságáról, világosan elkülöníti alkotói korszakait, bemutatja valamennyi fontos műfaját, még rajzfilmekben is gyönyörködhet, akinek sok ideje és kitartása van.

A másik kiállítás, mondjuk így, a futurizmus hazai hatását mutatná be jelentős magyar alkotók munkásságának felvillantásával. A két tárlatnak tehát nem sok köze van egymáshoz, mert – amennyire tudható, és amennyire itt látható is – maga Depero semmilyen hatást nem gyakorolt a magyar művészekre, jobbára nem is ismerték itthon. A futurista hatások is inkább csak áttételesek (még ha láthatunk is egy Marinetti által írott levelet pittore Schreiber Hugónak címezve a Kertész utcába), valahogy úgy, hogy a sebesség mámora úgyis benne volt a levegőben, ám (erről egyébként esik is szó) az erő fetisizálása Nyugaton inkább jobboldali, Keleten baloldali mozgalmak felé sodorta a művészeket.

De ez legyen a legnagyobb baj: látunk két szép tárlatot. És voltaképpen mindkettőnek közös tanulsága, hogy az igazi tehetség besorolhatatlan. Hiába hirdeti magát Depero futuristának (kiáltványt is ír, ahogy kell), maga lép ki az izmusi kényszerzubbonyokból minden irányban. Érdemes felfedeznünk magunknak.