Hetilap kereső

Bölcs István írása

Menekülő filmet sokat ismerünk. Fegyházból foglyok, börtönből bűnözők, rabok detektívek elől, detektívek üldözők elől, és ennek minden további változata a megfelelő permutációk révén. Láttunk már ilyet. Sokat.

Olyat azonban aligha, ahol a zihálva menekülő főhős egyetlen szót sem szól. Nincs kihez. Nem értik a nyelvét. És ő sem azokét, akik körülveszik. A táj szinte ember nélküli. S akik mégis benne mozognak (fegyveresek, kutyák), többnyire azért vannak itt, hogy őt elfogják.


Szélsőséges helyzet, ahol bármi megtörténhet. Meg is történik, mert a szereplők nem a sorsuk szerint élik a maguk életét, halják a saját halálukat, hanem a helyzetnek való kiszolgáltatottságban történnek velük a dolgok.

Főhősünk névtelen. Senki meg nem szólítja, nevén nem nevezi. Afgán, aki itt, valahol Európában, a havas rengetegben próbál megszökni őrzőitől. Annyira idegen, mint azok az amerikai cowboy-katonák amott, a sivatagban, a homokdombok mélyén, barlangok torkában, akik közül hármat egy rakétavetővel megölt. Nem hősként, nem kötelességtudó honvédőként, szent háborúban, nem fanatikusan, hanem rémülve, reszketegen, minden választási lehetőségtől megfosztva, az elsütő billentyűn kívül egyebet maga előtt nem láthatván. Ebből következett aztán minden.

A film szikáran halad a tragédia felé, mellőz minden romantikus epizódot, kalandos kitérőt. A flashbackek sem magyarázkodnak, legfeljebb hangulatokat, nosztalgiákat, belső képeket közvetítenek. A záró jelenet mitologikus fehér lován a vér szinte időtlen áldozatokat idéz.

(Rendezte Jerzy Skolimowski, aki hajdan a kiváló Kés a vízben forgatókönyvét írta. E mű főszereplője, Vincent Gallo a tavalyi velencei filmfesztiválon a legjobb férfi alakítás díját kapta, az alkotás pedig a zsűri különdíját. Kiemelkedő az operatőri munka is.)