Hetilap kereső

Hegedűs Eszter írása

A legnépszerűbb művészek egyike. A Heti hetesben markáns véleményt mond politikáról, társadalomról, értékvesztésről, egyértelműen vállalva baloldaliságát. A színésszel HEGEDŰS ESZTER beszélgetett.

- Nem tesz féket a nyelvére...

– Ha az embert kérdezik, válaszolni kell. Nincs bennem hátsó szándék, nem kacsingatok sehová, azt mondom, amit gondolok.

- Rosszul éli meg ezt a mai világot, és ennek hangot is ad.

– Nem tudom jól megélni azt, hogy a bíróság engedélyezett egy náci felvonulást, amelyet végül a szervezők mondtak le. A fene se nem gondolta volna, hogy ilyesmire Magyarországon egyszer még sor kerülhet. És nem azzal a pár száz emberrel van baj, aki felvonul, bakancsban trappol, hanem azzal, hogy erre van igény nálunk, s van támogatottságuk. Elkeserít, hogy nem tanulunk a történelemből. Szívem joga ettől rosszkedvűnek lenni. Meg attól, hogy egy „igazi” újságban ilyen jelzőkkel illetik a baloldalt: takony média, mocskos banda, rohadékok, szemét szocik, gengszter Gyurcsány stb. Ezek egy „jó nevű publicista” tollából valók. A Heti hetesben soha ilyen nem hangzott el, mégis rásütötték a bélyeget: gyűlöletkeltő. Ha rákattint a neten a nevemre, elképesztő, miket írnak nekem névtelenek! Próbálok nem foglalkozni vele. Körmendi Jánosnak volt egy mondása: „Én hiába nem gondolok a mindenkori pénzügyminiszterre, ő mindig gondol rám!” Hiába mondom, hogy nem foglalkozom politikával, a politika foglalkozik velünk. De nem hagyom, hogy ez határozza meg a mindennapjaimat. Amíg a Jóisten ad erőt meg egészséget, addig megvagyok. Este hétkor felmegy a függöny. Most, amikor sok embernek már nincs pénze színházjegyre, mélységesen meghat, hogy a „Hotel Plaza” 302. előadásán is telt ház volt. Az új darab, a Jutalomjáték egyik délutáni előadására vidékről jöttek fel a nézők, úgy felöltözve, mintha az Operába mennének – vonattal! Inkább erről beszélnék, mint a napi politikáról.

- Gyakran szól az értékvesztésről. Bántja?

– Már nem nagyon.

- Ha nem zavarná, nem tenné szóvá.

– Ha arra gondolok, annak idején hány tévéjáték készült, és mennyiben volt benne az ember! És most a Heti hetestől „híres”. Holott én nem attól lettem ismert, már előtte is az voltam. Ha nem lennék a Heti hetesben, és nem volna a Gálvölgyi-show, a kutya nem ismerne a fiatalabb korosztályból.



- Hacsak olyanok nem, akik ünneplőben, vonattal jönnek fel a Játékszínbe...

– De nem jönnének fel! A kettő összefügg. Kitűnő kollégáim vannak, nagyon jó színészek, ám azt sem tudják róluk, hogy élnek, mert nem szerepelnek a tévében. Ha az ember nincs benne abban a dobozban, akkor nem is létezik.

- Nincsenek színházi közvetítések sem.

– Erre mondta annak idején Szinetár Miklós: „Mi az, hogy nem volt jó a nézettség, mert csak hatszázezren nézték? Mikor jut el hatszázezer néző egy színházba? Azt a hatszázezer embert nem lehet lenézni!”

- Ahogy azokat sem, akik a sárdobálás miatt undorodtak meg a politikától.

– Volt egy csodás osztályfőnököm, később színigazgatóm, Kazimir Károly. Amikor már egyik sem volt, gyakran együtt ebédeltünk, Körmendi, Kazimir meg én. Inkább csak hallgattam őket, mert csoda volt a két ember együtt. Karcsi tizenöt éve, nem sokkal a halála előtt azt mondta: a tévéműsorok egyre rosszabbak lesznek, rengeteg gyorsétterem lesz, a zene, az irodalom egyre inkább háttérbe szorul. Azért lesz így – mondta –, hogy az emberek minél butábbak és meggyőzhetőbbek legyenek. Mondtam is a feleségemnek: nem tudom, mi volt ma Karcsival, olyan butaságokat beszélt. És minden szava igaz lett!

- A ma fiataljai a gagyin fognak felnőni?

– Van három unokám, s meg szokták kérdezni, nem aggódom-e a jövőjük miatt. Erre azt mondom: az legyen az ő gondjuk! Mindenki élje a maga életét.

- Minden alkalmat megragad, hogy régi színészkollégáiról beszéljen. Részt vesz a közéletben is, például az emléktábla-bizottságban.

– Valaki már azt is felrótta, miért emlegetem mindig Rátonyit, Márkust, Rodolfót meg a többieket. Azért, mert amikor kiejtem a számon a nevüket, akkor itt vannak. És ha leírják a nevüket, akkor még élnek. Rátonyi Róbert tanított engem meghajolni. Minden meghajlásomban benne van. Némely fiatal kollégák nemhogy Bajor Giziről, de Latinovitsról sem tudják, ki volt! Ám erről nem ők tehetnek. Emléktáblából eddig több mint húszat avattunk, de az utóbbi két-három évben egyet sem. Évi három emléktábla olyan kollégáknak, akik az embereknek örömöt adtak, olyan sokba kerülne?

- Volt egy műsora: Én összeféltem magam. Most nem féli össze magát?

– 1990-ben felkértek, hogy csináljak egy önálló estet a Mikroszkópon. Akkoriban nem politizáltam, azt sem tudtam, hogy az újságoknak van eleje. A sportoldalt elolvastam, de a politika hidegen hagyott. 1989-ben még más világ volt. Marton Frigyes akkor is mondta a véleményét a politikáról, zseniálisan. Én meg azt mondtam: erről félek beszélni. Ajánlottak még néhány témát, s mindenre azt mondtam: félek erről beszélni! Marton azonnal kitalálta a címet: Én összeféltem magam. A fellépéseim előtt naprakésznek kellett lennem, mert Marton azt mondta: nem lehet, hogy kevesebbet tudj, mint a nézők. Így lettem újságolvasó. Az újabb változata Én még mindig összefélem magam címmel ment, de amikor a tévészékház megrohamozását és felgyújtását otthon döbbenten néztem, éjjel kettőkor felhívtam Sast: köszönöm, mostantól nem megy tovább! Lemondtam az előadásaimat, mert úgy éreztem, ezt már nem bírom humorral.

- És humor nélkül?

– Az antifasiszta tüntetésekkel meg a baloldali ellentüntetésekkel mélyen egyetértek, de nem megyek ki rájuk, mert úgy érzem, ezt már nem lehet megoldani azzal, hogy: ne tessék itten bakancsban dübörögni meg felvonulni. Korábban kellett volna elkezdeni, de nem lent, hanem fönt! Ám a parlamenti pártok egy lépést sem tettek ez ügyben! Az egyszerű emberek pedig már nem tehetnek semmit. Magam is egyszerű ember vagyok, és összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy nemrég gyerekek árpádsávos zászlóba burkolózva vonultak az utcán – legálisan! Amit azután megmagyaráztak, hogy az nem azt jelenti... És akkor az ember fölteszi a kezét.

- Olvastam egy interjúban, hogy nem könyökölt, hajlongott ki magának semmit. A felesége azt mondja önre: magánzó.

– Ahhoz képest sokra vittem. Nálam soha nem volt vacsora sem híres színházi vagy filmrendezőknek, sem politikusoknak. Rólam nem jelenik meg botrányos hír, nem leszek címlap. Minden este bejövök, és játszom. Két-háromszázas szériákat és hét darabban főszerepet, de ezt nem szokás megírni. Régi mondás, hogy a kitüntetéseket azok kapják, akiknek adják. Erről megint Kazimir jut eszembe. Ifjú színészként nagyon szerettem volna megkapni a Jászai Mari-díjat, mire ő azt kérdezte: „Apuskám, a Kabos Gyulának milyen kitüntetése volt?” Mondtam, semmilyen. „Na látja, mégis ő volt a Kabos Gyula! Maga legyen a Gálvölgyi!” Ez egy életre megmaradt bennem. De nem voltak rossz napjaim kitüntetések idején akkor sem, amikor nem kaptam.

- És amikor megkapta például a Kossuth-díjat, kezet fogott magával a köztársasági elnök?

– 2005-ben még Mádl Ferenc volt, meg Gyurcsány Ferenc, és nagy örömmel fogtam kezet velük. De egyesek még ezt az örömöt is próbálták elrontani. Innen üzenem nekik: nem sikerült!