Hetilap kereső

Szabó Ágnes írása

November vége óta a Várfok Galériában látható Françoise Gilot-nak, Picasso volt élet- és művésztársának hatodik egyéni, Színvallomások című kiállítása. Az eddigi tárlatok főleg olajfestményeire és a lebegő festményeire koncentráltak, a mostani papírmunkáit, litográfiáit és monotípiáit mutatja be. Gilot 2011-ben volt 90 éves, így jubileumi kiállításnak is tekinthető az idei. A megnyitó november 26-ra, Gilot születésnapjára esett. A tárlatot és az alkotót SZABÓ ÁGNES mutatja be.

Nincs könnyű dolga annak, aki manapság Gilot-ról kíván írni, hiszen munkássága hetven évet ölel fel. Születtek róla komoly monográfiák, de ő maga is számos művet írt, így azt gondolhatnánk: amit ő képvisel, mindenki számára nyitott könyv. Sokan még mindig Picasso szeretőjeként, tanítványaként, gyermekeinek anyjaként tekintenek rá, és csak kevesen tudják, milyen elképesztő emberi tartása volt. A kapcsolatuk első másfél évében előfordult például, hogy el-eltűnt akár két-három hónapra is, mert pontosan tudta, milyen hatással van és lesz rá a mester, szuverén lényként pedig tudatosan nem akart az ő árnyékában élni.

Gilot 21, Picasso 61 éves volt, amikor megismerkedtek, és az az időszak – nagyjából 1945-től 1953-ig –, amíg együtt éltek, Picasso legtermékenyebb korszakának számít. Kapcsolatuk története bár fájdalmas, kulturális értelemben végtelenül gazdag, és mély nyomot hagyott mindkét művész életművén. Amikor Gilot elhagyta Picassót, egy olyan viszonynak vetett véget, amely leginkább valamilyen furcsa bikaviadalra emlékeztetett, amelyben Gilot volt a pikador, a lándzsás lovas, Picasso pedig a Minótaurosz.

Gilot szinte a válás óta Amerikában él, és folyamatosan dolgozik, rácáfolva az állításra, hogy ő „csak” egy kedvesen pimasz nő volna, aki el merte hagyni Picassót. Az Életem Picassóval pedig a leghitelesebb arckép, amelyet nem ecset vagy fényképezőgép, hanem egy asszony szeme rögzített a „csodaemberről.”

A kiállítás egyfajta retrospektív vonalat rajzol meg Gilot papírmunkáin belül: van gouache-, tus- és akvarelltechnikával készült munka is, és az 1952-től 1999-ig tartó alkotói fázist mutatja be különféle, „kuriózumként” értékelhető műveken keresztül.

– A kiállítás Gilot munkásságának egy olyan aspektusát mutatja be, amelyet kevésbé ismerünk itthon: a papírra készült munkák világát, illetve a sokszorosító eljárás, nevezetesen a (színes) litográfia terén bizonyított magas szintű tudását. A tárlat a sokszorosított grafika mellett még egy kulcsszót tartogat, és ez a szín. A szín mindig is lényegi jellemzője volt művei elgondolásának, úgy, ahogy azt Matisse-tól tanulta: a forma akkor éri el teljességét, amikor a szín eljut gazdagságának legfelsőbb szintjére – mondja Kálmán Borbála művészettörténész.

Az első litográfiák, amelyek már valódi műként értelmezhetők, a kiállításon is megtekinthető Margaréták és a Piros tulipánok. Ezek voltak Gilot kezdeti lépései a litográfia terén, bár saját maga sem bízott a sikerükben. Jó néhány évnek kellett eltelnie, és jó néhány sorozatnak elkészülnie, hogy ráérezzen a műfaj ízére, hiszen a litográfia kevésbé közvetlen, mint a rajz, és szigorúan konstruált alkotásmenetet kíván. A kiállítás kuriózuma, hogy a bemutatott művek közt nemcsak számozott darabok láthatók, hanem művészpéldányok és próbanyomatok is (Tulipánok, 1991).

A kiállítás másik nagy csokra Gilot monotípiáit vonultatja fel. A monotípia technikailag a sokszorosított grafika és az egyedi mű közt helyezkedik el, és igen sok lehetőséget kínál a kísérletezésre. Gilot gyakran kollázsszerű alapot hoz létre először, különféle textúrájú és mintázatú papírokból, majd a nyomásra használandó lapra viszi fel a motívumokat és fröccsöléseket. Az új réteg aztán összeolvad az alapháttérrel, együttesen adva meg a monotípia kompozícióját.


A harmadik csokor az egyedi, de még mindig papíralapú munkákat fogja össze, amelyek Gilot lelki vagy valós utazásaira reflektálnak (Közelítés, A papírsárkány szökése). Ezeken jól látszik, hogy Gilot-nak mennyire fontos a szín: ugyanazt a kompozíciót akár többször is elkészíti különböző színekkel. A tusrajzok a főnixmotívummal pedig a struktúrára szorítkoznak. Előtanulmányok ezek, amelyeket később nagy vásznakon bont ki (Felszálló Főnix I., A Főnix újjászületése).

Hogy Gilot milyen mértékben van ma jelen a kortárs művészetben, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a világ egyik legjelentősebb magángalériája, a New York-i Gagosian Gallery idén olyan kiállítást szervez, amely Picassónak azt a korszakát mutatja be, amikor Gilot-val élt, és arra kérdez rá: mit jelenthetett ez az asszony a mester számára?