Hetilap kereső

Kelecsényi László írása

Az első találkozás mindig sorsdöntő. Jancsót 1965 elején láttam először – a filmjeivel már korábban találkoztam. Jól kezdődött az év. Január 1-jén a Rovere tábornokot láttam a Nap moziban – tudják, megszűnt kis utánjátszó a Népszínház utcában. 3-án a Napfény és árnyékot a körúton, a Bányász „A” teremben, 5-én a Nyolc és félt ugyanott, a „B” teremben – most tankönyvbolt van a helyükön. 7-én Lear király Bástival, Törőcsikkel a Nagymező utcában működő Nemzetiben. Az a hely ma is színház.

Január 12., kedd, Egyetemi Színpad, premier előtti vetítés, új magyar film. A „Vége” felirat után kitesznek egy kopott asztalt a piarista kápolna márványoszlopai közé. Mögéje ül a rendező. Várja a kérdéseket. A megszokott nagy csend. „Rosszat is lehet mondani. Megszoktam már.” Jancsó Miklós, az akkor 44. évében járó harmadik filmes rendező homlokába fésült hajjal várja a hozzászólásokat. Ó, az a frizura! Hány negyedrendű humorista élcelődött rajta. És ki nézett az arc mögé? Főként a vászonra.

Így jöttem. A legszemélyesebb filmje valamennyi közül. Hernádi Gyulával közös háborús ifjúkoruk önvallomása. Kaptak is érte a fejükre a korabeli kritikától. Ma meg szovjetbarát filmként vetik meg és el. Már ha egyáltalán előfordul képernyőkön. Merthogy immár láthatatlan ez a remek kis mű. Kozák András itt lett Jancsó-színész. Felszabadulási film? Igen, ezt nektek, ha kell. Az Egyetemi Színpadon még értik/szeretik a filmet. Két nappal később a csütörtöki sajtó már kevésbé. Nem tudták szegények, szabad-e, lehet-e szeretni ezt a mélyen őszinte művet.

Jancsó mindenesetre szorgalmasan jegyzetelt az oltároszlopok között. Se akkor, se más vitákon nem lehetett kihozni a sodrából. Pedig mindig kapott hideget-meleget. Egy évvel később is, ugyanott, a Színpadon, a súlyosabb mű, a Szegénylegények vetítése után. Előző nap, január 20-án Hucijev sokáig betiltott Húszéves vagyokja ment itt a gyöngyvásznon, utána a grúz származású rendező is megjelent a bölcsészkari tanácsteremben tartott vitán. Így éltünk akkor a Pesti Barnabás utcában (hihetetlen, hogy még mindig így hívják).

A Szegénylegények egyik lehetséges ihletője a sok agyonelemzett forrás mellett az Iskola a határon. Ottlik feleségének emlékei szerint Jancsó 1960 táján felhívta őket, hogy a megfilmesítés lehetősége felől érdeklődjön. Képzeljük: mi lett volna! (Csak annyi lett, hogy a katonaiskolai drill olvasmányélménye és a nehézéletűek sánca, meglehet, egymásra hajaz.)

A sajtóbeli elmarasztalás persze nem maradt el, de Jancsóék hősiesen tűrték balsorsuk nyűgét s nyilait. Filmjük kikerült a ’66-os cannes-i fesztiválra. A második hét végén, kései órán vetítették az illusztris közönségnek. A zsűritagok az előző évek zsűrielnökeiből kerültek ki – jubilált a fesztivál, és Sophia Loren elnökölt az évben. Képzelhető a végeredmény. A nemzetközi filmsajtó felhördült a Szegénylegények láttán – a zsürorok feltehetőleg Loren bájait nézték a felkavaró mű helyett.

Lehet-e rendelésre remekművet forgatni? Igen, lehetséges. Eizenstein megtette – nem is egyszer. Ötvenéves a „nagy október”, s ha már a mi kis októberünkről nem lehet őszintén beszélni, hát legyen szó arról. 1967. november 3-án Jancsó Miklós, még csak Balázs Béla-díjas filmrendező ismét meghajol az Egyetemi Színpad vászna előtt. A Csillagosok, katonák ma szinte láthatatlan műve; magyar DVD-kiadó mostanáig nem mert vele piacra lépni – úgy tudjuk, épp most, a születésnap alkalmából jelenik meg az ezüstkorong. Miért? Mert kommunista film – mondták rá 1990 után. Addig meg minden volt, csak az nem. A koprodukciós vállalkozást a Szovjetunióban megcsonkítva vetítették. Miért? Mert azt üzente, hogy a terror az terror, akár vörös a színe, akár fehér. Azért a saját véleményét, hitét, ábrándját egy igazságosabb rendről belefotografálta. Aki látta, sosem felejti azt a nagytotált, amikor tucatnyi vöröskatona nekiindul a láthatár peremén sorakozó tengernyi ellenségnek.

Jancsó nagy korszaka lett ez az évtized, amely az Oldás és kötéstől a Még kér a népig tartott; utóbbiért végre megkapta a korábban elmaradt cannes-i díjat. Szerencsés ember. A legtöbb rendezőnek egyetlen nagy korszaka sem akad, neki meg mindjárt kettő is (talán Bun~uelnek sikerült még ez). Ha meghal akkor, amikor a kilencvenes évek közepén megjárta az intenzív osztályt, a hatvanas évek „szent szörnyetegei”, Antonioni, Bergman, Fellini, Wajda mellett emlegették volna a nekrológok. A szép emlékű Respublika hetilapnál a kulturális rovatvezető már felkért erre a lehetséges feladatra.

De Jancsó Miklós fityiszt mutatott a halálnak. Hadész várhat. Új nyelvet, új közönséget keresett és talált. És két zseniális színészt: Kapát és Pepét. A történelmet bohóctréfává szelídítette. Az ellenoldali gyilkosokat közös tandemre ültette. A kultikus magyar emlékhelyek sörözőterasszá lettek a kamerája előtt. Széchenyi hídjának láncívei két újgazdag röhögtető vitájának színterévé. Lelövette magát, hogy a következő képkockákon újra elénk álljon alkotótársaival egyetemben.

Közben meglett és meg is maradt a világhírnév – idehaza is elismerések, díjak, könyvek róla. Közben filmek az olasz tévének. Közben színházi kísérletezés, megint csak botrányokkal tarkítva, a magyar ugaron, ahol az operett virul. Közben tanítványok a Harvardon, akik azóta világszerte „jancsóznak”, ha tudnak.

Valaki őszikéknek aposztrofálta az ezredfordulón forgatott munkáit. Mások hipertextnek nevezik, azaz olyan összefüggő, együttes hatású daraboknak, amelyek feldúlják a filmelbeszélés hatvanas évekbeli modernista stílusát, és szamárfület mutatnak a nyolcvanas évek győztes, közhelyes újhollywoodi dramaturgiájának.

Mit tudom én? – mondja Jancsó, Montaigne francia filozófus pózába helyezkedve. Ő, aki már érett fejjel végigélte a huszadik század második felének minden hazai fordulatát, ’49-et, ’53-at, ’56-ot, ’68-at, ’90-et (sőt, 2010-et is), széttárja karját, és annyit mond: el...tuk. ’56-ban épp Kínában forgat, ’68-ban még levetítik Cannes-ban a magyar versenyfilmet, a Csillagosok, katonákat, amelynek nagydíjat jósol az illusztris szakma, aztán a fesztivál félbeszakad. Augusztus forró havában Veszprémben forgatja a Fényes szeleket, amikor érkezik a „testvéri tankok” csehszlovákiai beavatkozásának gyászhíre, minden baloldali utolsó reményének szertefoszlása.

Mit tudom én? Mit tudunk mi? Nevetni még igen. Szemébe röhögni történelemnek, „féldecis rezsimeknek”, tar fejű diktátornak, mini-Napóleonnak, akár a halálnak is. Örökifjúnak maradni. Ezt igencsak tudja. Még a 2000-es évek elején, a Millenárison zajló filmszemle során egy könyvbemutatón összejött egymással Miki bácsi és Yvette néni. Ketten együttvéve lehettek vagy százötven évesek. Bíró Yvette nemzetközi hírű filmtudós, író, dramaturg és Jancsó Miklós a még mindig homlokába hulló, ám ritkás ősz hajával. Akkor és ott, azon a délelőttön ők voltak a legszellemesebb és legfiatalosabb vitatkozók.

Jancsó Miklós rendezői életművét (29 egész estét betöltő mozgókép itthon, külföldön és számolhatatlan filmes röpdolgozat) lehet szeretni vagy nem szeretni. De a példát, hogy miképpen lehet/kell/érdemes kilencven évig élni, csak irigyelni lehet tőle. Esetleg utánozni.

Kozák András a Csillagosok legvégén fölemeli a lovassági kardot, és tiszteleg. Most majd meg lehet nézni a filmet újra – tilalmat szegve – olajfúró tornyokon, börtönökben, távolsági buszon meg mindenféle tömegben, tisztelegve az örökkévalóságnak is fügét mutató 90 éves örökifjúnak.

Nekeml lámpást adott az Úr Pesten (részlet)