Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Zsúfolásig megtelt a Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületének egyik kiállítóterme: ahol Halász András állít ki, s ahol Takács Ferenc tart kiállításmegnyitót, mindig nagy az érdeklődés. Messze földről érkezett rajongók vegyülnek helyi celebritásokkal, művész barátok és művész ellenfelek mosolyognak a falnak dőlve. Esemény van.

Tizenöt nagyméretű kép mindössze, és egy szobor. A festményeken a hétköznapi élet tárgyai életnagyságban. Fürdőkád, cserépkályha, hűtőszekrény, ilyesmi. A végletekig leegyszerűsített ábrázolásmód, visszafogott színkezelés, még a címadás is puritán. A cserépkályharészletet bemutató kép címe az, ami. Egy-két címből megtudjuk aztán, hogy a tárgyak (s így nyilván a lakás is, amelyből vétettek) Ságiné tulajdonát képezik. Ságiné azonban nem jelenik meg a képeken, ahogy más emberek, élőlények sem. Sivár, ember nélküli, halott világ ez, funkciójuktól megfosztott, eredeti helyükről kiemelt, kinagyított használati tárgyakkal nézünk farkasszemet akarva-akaratlan.



Még sincs ok a szomorúságra. A gesztus ugyanis, a tárgyi világ ilyetén fetisizálása rögtön ironikussá válik a festő kezén. Magunkon mosolygunk (és Ságinén természetesen), amikor a művész szembesít bennünket a fogyasztói társadalom ijesztő, taszító kellékeivel.



Halász Andrásból árad a szabadság. Képeinek nem egyszerűen levegője van, hanem szabad levegője. Megy a maga útján, jár fel-alá a világban (mondjuk New York és Pest között), a művészeti irányzatok között, és fütyül a divatokra, a trendekre, azt csinálja mindig, ami érdekli.

Természetesen, tehetségesen, magától értetődő módon.