Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Bán Zoltán András könyvében saját magával beszélget. A három elbeszélésben kegyetlenség, bizarr szexualitás és a történelem adnak egymásnak randevút. A szövegek néhol kimondottan nehezek, filozofikus magasságokba emelkednek, hogy aztán zavarba ejtsék az olvasót és a mélybe rántsák. Hatásos novellák a Susánka és Selyempina című kötet szerzőjétől.

A könyvet a Scolar Kiadó jelentette meg; a kötetben három elbeszélés kapott helyet.

Az "Apám volt" maró hangú pamfletjének távoli és megközelíthetetlen hőse, a holokauszt túlélőből lett sikeres író saját sorsának foglyaként lepleződik le.

A Könyvesblog szerint ez a novella leginkább provokatív és zavarba ejtő szöveg. "Még úgy is nehéz barátságos lépésnek tartani, hogy a cím alatt a Hommage á Kertész Imre szerepel. Bán egy elég erős és negatív értelmezését adja a Kertész-életműnek (sőt: Kertész Imrének), mivel minden biografikus adat a Nobel-díjas szerzőre játszik rá. A jegyzetapparátusban Bán közli, hogy a szöveget még a díj előtt írta sokkal, ami árnyal a képen.

A történetben egy Auschwitz-túlélőből lett író fia ír levelet az öngyilkosságot elkövető apjához (ld. Kafka): megírni az apát és leszámolni vele, ennyi a cél. A fiú 18 évesen ismeri csak meg apja személyét, és a halál után egy kocsmában emlékezik vissza rá a sorozatosan érkező fröccsök társaságában. Az utóbbi 20 évben íróink rendre előjönnek saját apatörténetükkel, ami mintegy a rendszerváltás kritikája is, láthatóan szakítani akarnak a korábbi hagyományokkal, életekkel és motivációkkal."

A "Kotányi főhadnagy" ávós tisztjének a haláltánca sajátos, már-már bizarr fénytörésben mutatkozik meg, jócskán távol esve az 1956-os forradalom eseményeinek megszokott ábrázolásaitól.

A kötet legjobb szövege az 56-os történet kíméletlen szerelmi és magántragédiája - írta a novelláról a Könyvesblog. A Kotányi főhadnagy című szöveg egy alapvetően jól elbeszélhető történetet ír meg (a megfilmesítésről nem is beszélve!), amiben a történelem egy pillanatra másodlagossá válik az egyén életében, és ráadásul egy olyan politikai helyzetben, amikor nincs és nem lehet fontosabb tényező a forradalomnál - látszólag. Pontosabban utólag látszik, hogy hozzuk létre a történelmet, ami teljesen átmossa a magánéletet is. Az ÁVH-s tiszt rajtakapja feleségét és annak szeretőjét, ez utóbbit a biztonság kedvéért azért megöli, viszont lebukik a házmester előtt, aki a kor voyeurje: mindent lát, hall, megfigyel, jelent, visszaél, a magán- és a társasélet egyszemélyes szervezője, menedzsere.

Az egész leírásnak nagyon ötletesen kitalált filmes dramaturgiája van, minden egy szobában játszódik, összesen három szereplő között történik a verbális adok-kapok, félve mondom, mintha egy 56-os Tarantino-parafrázis lenne. A politikai hatalommal rendelkező tiszt cselekedetét is meg lehet érteni: egyik pillanatról a másikra elveszt mindent, ami őt addig meghatározta, és a forradalom által teljesen értelmetlenné válik az élete.

Az operai szcenírozású bosszútörténet, a "Hölgyszonáta" esetében pedig jó ideig az sem bizonyos, hogy egyáltalán ki szövi a történet fonalát; az elbeszélés zenei logikával felépülő prózanyelve rendre különös utakra tereli az olvasót.

Bán egy ún. bravúros narratív szituációt hozott létre, amelyben Robert a megbomlott személyiségű szerző és elbeszélő, akinek egyik alteregója az Elbeszélés Jelleme, a mindent szétíró hang (messziről Garazci Metaxája ugrott ide). Három nő készül a templomi hangversenyére, akikkel a beteg elbeszélő próbál valamilyen kapcsolatot kialakítani esélytelenül. Az egyik nő a felesége, a másik a szerelme, a harmadik pedig fiának a szeretője: mindegyiküket ellenségként kezeli betegsége miatt - írta a Könyvesblog kritikája a műről.

A széttartó elbeszélésben kavarognak a narratívák, és csak a végén áll össze nagyjából valamiféle rend a szövegben. Robert ráadásul az Elbeszélés Jellemeként beszél, ami valamiféle a le- és megírást segítő médiumként üzemel, hol pedig szövegalkotóként, de mindenképpen lerombolja a szöveg mondatszinti állításait.