Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Nem vagyok nagy verniszázsjáró – jobb szeretem, ha kényelmesen végigsétálhatom a kiállítási teret, elálldogálva-mélázva egy-egy mű előtt, mint hogy folyton át kelljen verekednem magam a sajtos pogácsákra mozdult tömegen – de ezúttal igazán sajnáltam, hogy nem lehettem jelen a HAP Galéria új kiállításának megnyitóján. Meglepetéstárlat volt ugyanis – mint a meghívóhoz mellékelt cédula elárulta –, tisztelői, barátai, családtagjai így kívánták köszönteni a most hetvenesztendős Horváth Bertalan építészt.

Mondom, nem voltam jelen (a megnyitó utáni napon jártam végig a kis Margit körúti galéria tereit), de jól el tudom képzelni, hogy meghatódhatott az ünnepelt, látva, mennyien tartják fontosnak munkásságát, és mennyire meglepődhetett, egy kicsit szembesülve egykori önmagával.

Afféle „találkozás egy fiatalemberrel”-érzés lehetett.

Merthogy itt voltaképp két különálló, bár összefüggő kiállítást láthatunk.

Az egyik az építész Horváth Bertalant mutatja be. A ma is aktív tervezőt, aki középületek és magánházak egész sorával formálta ennek a városnak (országnak) az arcát, s aki (bár itthon van a legmodernebb irányzatok között is), sok mindent őriz a régi szép építészvilágból: látványterveit például maga festi-rajzolja, mívesen, nem bízza a dolgot a számítógépre.

A másik pedig a tehetséges festő, aki pályája elején még tájképeket, portrékat festett-rajzolt a maga örömére, meg barátai, ismerősei kedvéért. Az egykori akvarellek, ceruzarajzok fényesen bizonyítják, hogy Horváth Bertalan képzőművészként is szép pályát futhatott volna be.

De így sincs oka a panaszra.

Se nekünk, nézőinek.