Hetilap kereső

Sándor Zsuzsanna írása

A Duna Televízió március 16-án és 23-án vetíti Varga Ágota filmjét Aczél Györgyről. Korábban egyetlen nagyobb lélegzetű dokumentumfilm sem született a Kádár-kor fő kultúrideológusáról. De már készül egy másik alkotás is róla. SÁNDOR ZSUZSANNA írása.

Kormos Gyula Krisztián három éve adta be filmtervét a Magyar Mozgókép Közalapítványhoz. Akkor elutasították. Viszont az RTL Klub érdeklődött: a XXI. század című műsorukban 2007-ben adásba is került félórás Aczél-portréja. Talán ennek is köszönhető, hogy ezután az MMKA mégis megszavazott négymillió forintot a rendezőnek, aki szerint ilyen dokumentumfilmet külföldön 150-200 ezer euróval támogatnak.

Kollégájának, Varga Ágotának sem könnyebb a helyzete. Ő is pályázott saját Aczél-filmjével – sokáig sikertelenül. Végül szintén négymilliót kapott az MMKA-tól. „De indoklás nélkül utasított el a Történelmi Filmbizottság és az ORTT is. Utóbbi körből visszahallottam: úgy gondolták, a társadalom még nem elég érett a témához” – mondja Varga Ágota.

A rendezők szerint sokaknak vélhetően ma is kényelmetlen az egykori kultuszvezérről beszélni. Miként Kormos fogalmaz: „Egyáltalán nem volt

könnyű Aczél kortársait megnyerni a múltidézéshez.” Akadt, aki azzal tette le a telefont: „Gyuri” tabu. Nem nyilatkozik róla.

Lehet, hogy más meg azért rejtőzködik, mert a diktatúra udvari művészeként tartják számon. Vagy netán kiderülne: miközben most vadul „komcsizik”, annak idején hajbókolt. De történelmünk sematizálása is akadálya a tisztánlátásnak. Aczél egyesek szemében ördögi figura – mások a magyar kultúra jótevőjét látják benne. Mindkét portréfilm ítélkezések nélkül, objektívan akarja ábrázolni az ellentmondásos, olykor kalandfilmbe illő politikusi életutat.
Aczél hatalmi játszmái nem érthetők személyes sorsa nélkül. Appel Henrik néven született 1917-ben, szegény családban. Amikor hentessegéd apja meghalt, a fiú árvaházba került. Gyűlölte az intézetet, megszökött, végül gyerekbíróság elé állították. György Júlia pszichoanalitikus, az Országos Izraelita Patronázs Egyesület egyik vezetője foglalkozott vele, s pótmamaként vigyázott rá. (Aczél később a segítséget sokszorosan meghálálta. Bár a szocializmus optimista világképével nem fértek össze a lelki bajok, a kultúrpolitikusnak is köszönhetően hazánkban sorra nyíltak pszichoterápiás intézetek, szanatóriumok.)

A fiatal Aczél bekapcsolódott a baloldali cionista ifjúsági mozgalomba, s a harmincas években kommunista lett. Akkor ismerkedett meg Kádár Jánossal. A második világháborúban munkaszolgálatra vitték. Miután leszerelt, embermentő akciókba kezdett. A cionisták és a kommunista párt segítségével rengeteg menekültet látott el hamis papírokkal. Okmányokat szerzett Radnóti Miklósnak is, ám a költő nem akart bujkálni, bevonult a végzetes munkaszolgálatba. Aczél – aki korábban rövid ideig színésznek tanult – hol nyilas, hol náci egyenruhában bukkant föl, százakat mentett meg a deportálástól. A háború után a kommunisták megbüntették, mondván: önkényesen cselekedett, túllépte az előírásokat.

Aczélt aztán nem sokkal Rajk László után letartóztatták, többször megkínozták. Tizenöt évet kapott, ötöt ült le belőle. De ez sem ingatta meg kommunista hitében: kiszabadulását követően – mivel az elítélteket kirúgták a pártból – „helyreállította” tagságát. Az ’56-os forradalomban nem vett részt. Igazi politikai karrierje régi bajtársa, Kádár hatalomra kerülésével kezdődött: ’57-ben művelődésügyi miniszterhelyettesnek nevezték ki. Majd egészen a nyolcvanas évek végéig – hol magasabb, hol alacsonyabb pozíciókban – a honi kulturális élet vezéralakja.

Ám politikai módszereiben nyoma sem volt a vezérkultusznak. Aczél teljesen más karakter, mint elődje, Révai József, a Rákosi-diktatúra kulturális főkomiszszárja. Bár Révai sokkal műveltebb volt, kultúrpolitikájában jóval vonalasabb, vaskalaposabb. Hatalmi allűrjei is voltak jócskán. A Rózsadombon lakott, s még a buszmegállókat is áthelyeztette a maga kénye szerint. Aczél viszont puritán volt. A korszak legnagyobb művészeit hívta meg újlipótvárosi lakásába vacsorára – sokszor csak kenyérre, kolbászra. Félt az éhezéstől, lakása különböző pontjain mindig volt víz és kenyér. De félt a „három R”-től is: a ráktól, a repüléstől és Rákositól.

Egyébként példás családapa volt. Két lánya született. Amikor egyszer ünnepségre ment egyik lánya iskolájába, a dísztribünre akarták tessékelni, de ő a többi szülő közé ült le. Amúgy autodidakta módon képezte magát. Fiatalkorában állítólag Szerb Antalt kérte meg: írja össze neki, mit illik ismerni a világirodalomból.

Aczélnak kitűnő kommunikációs adottságai voltak, a „baráti vacsorákkal” is hívei körét gyarapította. Miközben művészi pályákról, sorsokról döntött, sokak számára megmaradt „Gyurinak”. Ő volt a Kádár-rendszer egyetlen politikusa, akinek a száma benne volt a nyilvános telefonkönyvben. Akadtak, akik minden bajukkal rögtön hozzá rohantak. Amikor Németh László feleségét nem engedték a kutyájával buszra szállni, az
asszony – állítólag – a kultuszvezért tárcsázta: intézkedjék! Vagy amikor Déry Tibor kertjében sehogy sem sikerült leszedni a fáról a nyávogó macskát, az író neki tette szóvá: itt nem lehet nyugodtan alkotni. Kedvenceinek lakáskiutalást intézett, olcsó balatoni telket, soron kívül autót, útlevelet. És persze egymás után jelenhettek meg műveik, s olykor a Kossuth-díj sem késett soká.

Cserébe Aczél „csupán” annyit kért a kegyeltektől: tegyenek hűségnyilatkozatot a szocializmus mellett. A kádári „aki nincs ellenünk, az velünk van” elve a kultúrában úgy érvényesült: aki a politikai tabutémákat nem bolygatta, azt támogatták, legalábbis megtűrték. Aczél büszke volt arra, hogy a legnagyobb alkotókat, Illyést, Kodályt, Lukács Györgyöt is meg tudta győzni arról: „Illeszkedjenek be.” A rendszer legjobb propagálóit látta bennük.

Révész Sándor – akinek 1997-ben jelent meg Aczél és korunk című könyve – állítja: „Aczél alakja jól mutatja, hogyan működött a közérzetcentrikus diktatúra, amelyben a hatalom igyekezett megnyerni azokat, akiket lehetett. S amelyben nem akartak mindenkit – a magatartásától függetlenül – folyamatosan félelemben tartani, mint a Rákosi-korszakban... Nem kellett félniük azoknak, akik semmit nem tettek a Kádár-rezsim ellen. Közben javult az életszínvonal, a háborús veszély elmúlt. Az emberek örültek, hogy békében élhetnek, ha nem is szabadon. Ma már nehéz elképzelni, mit jelentett ez azoknak, akik annyi tragédiát éltek át.”

Sokan azért is hódoltak be ’56 után, mert belátták: az adott politikai körülmények között jobbat úgysem várhatnak. Ha Kádárék megbuknak, Rákosiék jönnek vissza. Aczél maga is ettől rettegett, ezzel riogatott. Standeisky Éva történész szerint ez a félelem eltúlzott volt: „A hatvanas évek elejétől a sztálinista visszarendeződésnek már nem volt realitása. De az ijesztegetéssel fegyelmezni tudták az embereket.”