Hetilap kereső

Göbölyös N. László írása

Jancsó Miklós életművének olaszországi kapcsolataiba, ha „áttételesen” , de én is beletartozom. Rómában, a Magyar Akadémián láttam először 11 évesen Jancsó-filmet, mindjárt a Szegénylegényeket – nem mondom, hogy nem volt kicsit túl korán – amelyet Olaszországban I disperati di Sandor (Sándor reményvesztettjei) címmel forgalmaztak.

Amikor a Mestert a szerelem – Giovanna Gagliardo újságíró-forgatókönyvíró – 68 szele hosszú évekre Rómába vitte, még nem találkoztunk személyesen és olaszországi filmjeiről csak kósza, nem éppen a leghízelgőbb hírek terjedtek idehaza. (Különösen a mayerlingi tragédiát „haláltánc-orgiává” változtató Magánbűnök, közerkölcsöket (1975) sújtotta látatlanban átok, pedig még cannes-i Aranypálma jelölést is kapott, de a többit, a La Pacifistát (1970) a La tecnica e il ritót (1972) valamint a Roma rivuole Cesarét (1974) is csak a rendszerváltás körül mutatták be éjszakai tv-adásban).

Az olasz relációt Jancsó 1980-ban haza is hozta, amikor elkészítette A zsarnok szíve – Boccaccio Magyarországon című filmjét, Ninetto Davolival, Pier Paolo Pasolini felfedezettjével az egyik főszerepben. Aztán a 90-es évektől úgy hozta újságírói szerencsém, hogy végre szemtől szembe kerülhettük egymással, és miután tisztáztuk a „közös gyökereket”, Miki bácsi szívesen felidézte itáliai élményeit. 2007-ben pedig, Hatvannyolc akkor és azóta című könyvem bemutatójára a Pallas Kiadó meglepetésként elhozta őt, és a forró évek felidézésében itt is minduntalan visszatért Olaszországba. E beszélgetésekből idézünk fel néhányat „snitt-szerűen”.


„'68 a remény éve volt. A fiataloknak elegük volt a papák kontrolljából, igazából a fogyasztói társadalom elleni tiltakozásnak éreztek, a vietnami háború elleni mozgalomból kiindulva. Aztán ez végül is nem sikerült, mert az akkori lázadók is »fogyasztók« lettek.

…Elég sok barátom akadt a radikálisok között, ilyen volt például Mario Capanna, még a gyűléseikre is eljártam. Jó néhányan meghaltak közülük a harcban. A La Pacifistát Milánóban forgattuk, statisztériájának többségét az anarchista mozgalom adta. Meg tudom mutatni a képeken, hogy kit lőttek agyon. De legalább ennyire érdekesek voltak a baloldali katolikusok is. A La Pacifistában a rendőröket valódi rendőrök játszották és ismerték az anarchistákat a valódi összecsapásokból! Akkoriban zajlott Milánóban a Valpreda-ügy. Pietro Valpredát a Piazza Fontanai merénylettel vádolták, de valószínűleg a szálakat mások mozgatták. A La Pacifistában éppen ezt akartam megmutatni. Amikor a producer hölgy, aki a szép brazil csillag, Florinda Bolkan barátnője volt, megnézte a filmet, azt mondta: látszik, hogy nem olasz. Aztán másfél évvel később bocsánatot kért, hogy nekem volt igazam.

Ebben a filmben rettentően sokat szenvedtem Monica Vittivel. Ő már nagy sztárnak számított és nem hallgatott rám. Akkoriban divat volt a műanyag fehér nadrág, és Vitti mindenáron azt akarta felvenni, pedig nagy a segge. Nem sikerült lebeszélnem róla, aztán a végén rám lett pipa, hogy rosszul mutat…

A filmhez pénzt szerezni akkor itt nehezebb volt, mint itthon, mert a magyar politikának a film »virág volt a gomblyukában«, mutathatták a külföld felé, hogy nálunk ilyet is lehet csinálni. Ezzel is próbálták visszaszerezni »szüzességüket«.

Róma azokban az években számomra egy író-filmes társasággal teli falu volt, egy kis baloldali közösség. Még bíztunk a civil kibontakozás lehetőségében. Közöttük volt Pasolini is – a meggyilkolása előtti estén még együtt vacsoráztunk.

Pasolini az a fajta volt, aki mindig az ellenkezőjét mondja annak, mint amit mások mondanak. Nagyszerű író volt. Először nemigen kedveltük egymást, mert látott egy filmemet, és nagyon nem tetszett neki. De végül jó barátok lettünk. Meghasonlása abban állt, hogy nem értette: ezek a »gazdag gyerekek mit ugrálnak, mint a proletariátus élharcosai?« Írt is egy nagy költeményt a munkás származású rendőrökről. Halála óta hiányzik ez a szellem, amely vállalja az állandó konfrontációt a dolgok tisztázásért.

A 68 augusztusi velencei filmfesztiválra meghívták a Csend és kiáltást, és a fesztiváligazgató megsúgta: ha nevezzük a filmet, megkapom az Arany Oroszlánt. De itthon nem engedték, mert a csehszlovákiai bevonulás utáni napokban provokációnak érezték…

Olaszország élhető ország, különösen ha az ember nem esik bele nagyon a mindennapi problémákba. Magyarországon is biztosan könnyebb annak élni, aki csak átmenetileg van itt. Ráadásul Rómában a Pantheon mellett laktam, ami örökre belevésődik az ember életébe…."

További olasz tárgyú cikkeinket olvashatják a Tutto Italia oldalon.